Sárkánypikkely legyező

Jamiszava, Nukita palota

 

A nap vöröses korongja hosszú árnyakat vetett a szoba belsejébe, még elegendő fényt adva Nukita azámára. Komoran nézett ki az ablakon, és valahogy nem találta a nyugalmat, amit Jamiszava alkonyatkor mindig árasztott magából. Sokkal inkább a fenyegető veszély érzete kúszott fel gerincoszlopán, elnézve a sötétbe burkolódzó utcácskákat.

Valahol a városan egy bokemon, egy gonosz szellem garázdálkodik, szenvedést és ellenségeskedést okozva. A Kósó-hegyi Apao szerzetesek nem tévednek, egyszerűen megérzik a tömény rosszindulatot. Sajnálatos módon pontosan meghatározni a helyzetet nem tudták, de az apát levele szerint egy nagyhatalmú bokemon, egy gonosz szellem az oka, aki mostanában tűnt fel Jamiszavában.

Mély levegőt véve beszívta a folyó felől érkező friss levegőt, majd behúzta a fusamát, és az asztala elé térdelt. Gondosan kiválasztotta a megfelelő papírt, egy jó minőségű, jázmin illatú fajtát, amit külön neki készít a legnevesebb helyi papírkészítő műhely, majd gondosan kiválasztott egy megfelelő, nem szálkás ecsetet, és a festékbe mártotta.

Kahoru szannal azóta tarja a kapcsolatot, mióta apja elvitte egy teaházba. Ő volt az első nő akivel párnázott, de sokkal inkább megfogta őt éleslátó elméjével, és kiváló emberismeretével. Az eleinte inkább filozófiai, művészeti kérdéseket érintő levelezéseik később jóval komolyabb fordulatot vettek, manapság már egyik legfőbb bizalmasának számít, akivel nem félt megosztani torz festészeti ízlését, vagy éppen rémálmait. Nem mellesleg többször kérte segítségét olyan esetekben, mikor széleskörű társadalmi kapcsolatokra volt szükség, és diszkrécióra

Olykor magának is elismerte, hogy Kahoru szan számít az egyik legfőbb információforrásának, ha valamiről tudomást szeretne szerezni, és többnyire ő az első, akinél érdeklődik. Persze, emellett megmaradt a baráti hangvétel.

A ecsetet felemelte, majd könnyed, rutinos mozdulatokkal elkezdte írni a levelet.

 

„Drága Kahoru szan. Remélem nem ábrándítalak ki nagyon, de még nem volt időm befejezni Utcije Kasami Felhővilágát. Igazad volt, a stílusa magával ragadó, és majd minden vakája olyan, mint egy festmény, de ez a verseskötet hihetetlenül vastag, én meg lusta vagyok. Mellesleg a haikui valahogy nem fognak meg, de még nem jöttem rá, hogy miért. Lehet, hogy annyira máshogy érezzük a világot magunk körül, hogy egy haikun keresztül nem értjük meg egymást?”

 

Vakamori végignézett a papírlapon. Bár nem a tökéletességre törekedett, mégis, a levél egyenes oszlopait megtöltő két ujjnyi magas írásjelek a maguk egyszerű, letisztult módján mégis harmóniát és szépséget tükröztek. Kahoru szan egyszer erre mondta azt, hogy az írásai olyanok, mint egy festmény, ami nem akarja felhívni magára a figyelmet, mégis hatással van a mellette elhaladó emberekre.

Elégedetten félretette a lapot, majd egy másikat elővéve folytatta az írást.

 

„A múltkori levelemben említettem, hogy vásároltam egy eredeti Dzjantó festményt, és úton van Jamiszavába. Örömmel értesítelek, hogy megérkezett, de olyan lenyűgöző, hogy egyetlen szobába sem illik, így kapott egy külön szobát, úgy elrendezve, hogy minden a kép hangulatát tükrözze. Erős a gyanúm, hogy meditációs szobának fogom használni, mivel a festmény színei, az apró, gondosan kidolgozott formák egyszerűen magukkal ragadják a gondolatokat. Szívesen megmutatnám neked, ha egyszer ellátogatnál házamba, bár félek, szépséged mellett még a festmény is elhomályosulna.”

 

Mivel ez a lap is tele lett, óvatosan félretette, hogy a még friss festék ne kenődjön széjjel, majd egy újat vett maga elé.

 

„Emlékszel Kimazu szanra, a testőrkapitányomra? Az ő lánya Izumi szan, aki nemrég került be az őrségbe. Feltűnően csinos lány, és felmerült bennem a gondolat, hogy Kimazu szannak más oka is volt a lánya testőrségbe osztásának, mint az, hogy nincsen fia, és szeretné, ha legalább egyik lánya követné őt a kard útján. Elképzelhető, hogy kerítőt játszik a lányának? Végül is a testőrségben mindenki más nemesi családból származó férfiú, némelyik igencsak jó hírű, és sokuknak nincs asszonya. Most persze ugye mondhatnád, hogy nekem sincs, és igazad is van, hogy a család nevét tovább kellene vinni valakinek, de még huszonöt éves sem vagyok, ráadásul még van egy húgom is. Elkapkodni nem kell semmit.”

 

A nap mostanra már elbújt a helyek csúcsai mögött, az alkonyati félhományból estébe váltva, így Nukita meggyújtotta az asztalon álló olajmécsest, majd egy új lapot elővéve elkezdte megtölteni őket írásjelekkel.

Kahoru szan nemrég kifejezte kérését, hogy informálja őt unokaöccse haladásáról, így Vakamori intézkedett, minden héten jelentést kapjon Hatara eredményeiről, amit így tovább tud adni. Ez a legkevesebb amit megtehet, hiszen bár nem ismerné el, az egykori gésa igencsak sokat tett a tartományért az évek során.

 

„Hatara szan mostanra már egész tűrhetően bánik a bambuszlándzsával, bár a kiképzők szerint még van mit tanulnia. A lovaglás terén viszont gyorsan fejlődik, jóval gyorsabban, mint társai. Talán annak is köszönhető ez, hogy egész életében ismerte a lovakat, és bár harci szituációkban sosem ült lovon, ismeri az állat mozdulatait, és képes megnyugtatni. Ha így folytatja, hamarosan egy külön egységet kap a lovak felügyelete során. Ha a lándzsával már jól boldogul, és a jujutsuban is kellő jártasságot szerzett, lehet, hogy átkerül majd a lovas járőrökhöz, de nem ígérek semmit, minden rajta múlik.”

 

A lapot félretéve egy pillanatra ránézett az apát levelére, és felsóhajtott. Megint Kahoru segítségét fogja kérni, és megint nem fog elfogadni cserébe semmit. Vagyis megint ki kell majd találnia valamit, hogy milyen ajándékot is küldjön barátjának. Esetleg egy wotgar karkötőt. A belső tartományokban elég komoly igény van rájuk, és szokatlan formáik, valamint ritkaságuk miatt komoly értéket képviselnek.

 

„Aggasztó híreket kaptam a Kósó-hegyi Apao szerzetesrend apátjától. Szerintük mostanság érkezhetett a városba egy nagyhatalmú bokemon, aki kellően ravasz ahhoz, hogy elkerülje a lelepleződést, és sosem marad egy testben sokáig. Ha ez igaz, komoly káoszra lehet számítani Jamiszavában, és örülnék, ha körbekérdeznél ismerőseid körében, nem tapasztaltak e furcsa viselkedést a családjuknál, barátaiknál. Ha tudsz, keress valami mintázatot. Szeretném az esetet minél gyorsabban lerendezni, és alighanem mind a szerzetesek, mind a shugenják segítségére szükség lesz. A probléma annál jelentősebbé válik, minél tovább engedjük ezt a bokemont a város utcáin járkálni, így az idő sürget. Légy óvatos, ki tudja, miként reagál a bokemon, ha tudomást szerez róla, hogy érdeklődsz utána.”

 

Mivel ez a lap is megtelt, és még mindig nem fejezte be a levelet, egy újabb lapot húzott maga elé.

 

„Még egy apróság, a levelet Izumi szannal küldöm el, hogy meg tudd ítélni, hogy szerinte miért is van a testőrségben. Semmi problémám a párkereséssel, de jó lenne tudni, hogy vajon mi az ő elsődleges elképzelése. Az indítékok mindig fontosak, te is tudod.

Ha válaszolsz, küldess ide valakit a házamba, és küldök két embert. Fontos, hogy mindig ketten legyenek, így ha az egyik maga a bokemon, a levél akkor is célba ér.”

 

Vakamori még egyszer átfutotta a levelet, majd elégedetten bólintott, és felállt, hogy az ajtóhoz lépjen. A lakosztálya előtt két testőre várakozott, valamint egy szolgáló.

- Kicobu szan, kérem, keresse meg Izumi szant, és Katako szant. Üzenem nekik, hogy lenne egy kis futárfeladat itt, a városban, és szeretném, ha eljuttatnának egy üzenetet a címzetthez.

- Hai, nukita szenszei.

A szolgáló, egy éltes korú, őszülő halántékú férfi meghajolt, majd elsietett, hogy teljesítse a nagyúr óhaját.

 Ha a bokemon bárkit meg tud szállni, és nincs oka azt feltételezni, hogy ez nem így van, akkor fontos, hogy a levél eljusson a rendeltetési helyére, így saját testőreivel küldi el.

Az asztalhoz visszasétált, majd a lapokat egy kicsiny fahengerbe csúsztatta, lezárta, és viasszal lepecsételte azt. Semmi szükség nincs arra, hogy külön felhívja Kahoru figyelmét a levél fontosságára, hiszen ha a személyes testőrségéből ketten érkeznek hozzá egy levéllel, amit csakis ő vehet át, akkor tudni fogja, hogy fontos dolgokról is van benne szó.

Mire befejezte mindezt, a szolgáló is megérkezett, és némán várakozott az ajtónál.

Mikor Vakamori felpillantott, Kicobu szó nélkül kinyitotta az ajtót, és beengedte a két szamurájt, majd a sarkaira ült. A két testőr belépett a helységbe, majd három lépésnyire tőle megállt, és meghajolt.Egy pillanatig úgy maradtak, majd felemelték a fejüket, és Nukitára néztek.

Kakato szan egy őszülő szemöldökű, harcedzett szamuráj volt, akinek a pillantása is elárulta, hogy sokat tapasztalt. Apja a nyugati tartományokból érkezett, és roninként ajánlotta kardját nagyapja szolgálatába. A család azóta is hűen szolgálja a Nukita klánt, Kakato két testvére is a harcmezőn esett el.

Izumi szan haja vizesen simult a hátára, kissé eláztatva kamishóját. Nem is volt befonva, csupán egyszerű kontyba fogta hátra. Nyilvánvalóan a fürdőben érte a hír, hogy hívatják, így nem volt ideje rendbeszedni magát. A lány, érezve a rajta időző tekintetet enyhén elpirult szégyenében, nyilvánvalóan várva, hogy Nukita szenszei kifogást emel majd megjelenése ellen. A merőben szokatlan zöld szemek az ekotákat idézték, talán nem véletlenül. Kimazu egyik ágysa egy ekota asszony. Sokan súgdolóztak rúla a testőrkapitány háta mögött, hogy egy etát vett az ágyába, deVakamori már találkozott a nővel, és arra a következtetésre jutott, hogy a súgdolózók minden bizonnyal irígykednek, hogy Kimazu volt olyan bátor, hogy megtette ezt a lépést. Az az asszony határozottan megérte, és a lányának is jutott bőven az anyja egzotikumából.

 - Izumi szan, Kakato szan, elnézést a kellemetlenségért, de fontos, hogy a levél eljusson a Norineku házba. Szeretném, ha biztosítanák, hogy eljusson a céljához.

Vakamori két kézzel Izumi felé nyújtotta a lepecsételt hengert, aki hasonló módon átvette azt.

- Hai, szenszei.

 - Még valami - tette hozzá Nukita, még mielőtt a két szamuráj távozhatott volna.

- Ezt a levelet személyesen Norineku no Kahorunak adják át. Ez fontos lehet.

Kakato egy pillanatra felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Izumi csupán meghajolt, és északi nevelését nem meghazudtolva megfordult, és kisietett a lakosztályból, Kakatóval a nyomában.

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Jamiszava - Norineku no Kahoru (Uszuihana) háza

 

Soha eddig nem volt ilyen boldog. Csupán egyetlen dolog ijesztette, bizonyos volt benne, hogy érdemtelen személye olyan megtiszteltetésben részesült, ami nem illeti meg. A tévedhetetlen kamik nyilvánvalóan később kiegyenlítik majd a túlzottan pozitív irányba hajló mérleget.
Az asszony, akinek mindezt köszönhette háza tornácán ült, hasonló kis asztalka fölé hajolva, mint a ő maga. Aoki hálás csodálattal nézte minden mozdulatát. Kahoru-szan nemcsak a szépséget, és jóságot testesítette meg a leány szemében, de mindazt a tökéletes, törékeny és eszményi felsőbbrendűséget, amit a nemeseknek tulajdonított gyermeki elméje.
- Aoki-szan! Ha így fogod az ecsetet, sosem érsz célt, és nem lesz tökéletes a munkád!
Írni-olvasni tudott. De a kalligráfia olyan művészet volt, melyről nem is álmodhatott egy földművescsalád gyermeke. Az, hogy Kahoru házában esélyt kapott rá, hogy elsajátítsa,  végtelen hálával töltötte el. Hibája azonban annyira elrémisztette, hogy szinte kiejtette a kezéből az ecsetet, és azonnal a földre borult Kahoru előtt.
- Bosáss meg kegyes asszony! Nem érdemlem megtisztelő figyelmed!
Kahoru elmosolyodott, finoman, alig észrevehetően, és mély elégedettséggel lépett a lányhoz, megérintve a fejét.
- Az én házamban nem szükséges az ilyen mértékű alázat, Aoki-szan! Hisz rokonod vagyok.
A lány egy pillanatra felnézett, aztán mégis inkább visszahajtotta a fejét. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen nagylelkűen bánjanak vele, csupán anyja szólt hozzá ily szeretetteljesen.
-Kegyedre méltatlan szolgád vagyok, nagyrabecsült asszony!
-Állj fel, Aoki! Nem követtél el semmit, ami miatt a bocsánatmat kell kérned!
A lány engedelmeskedett, de szemeit továbbra is lehunyva tartotta. Azt tanulta, hogy érzéseit sosem árulhatja el,  tiszteletlen, és illetlen cselekedet lenne, márpedig ha most felnézett volna, a legegyszerűbb lélek is mindent láthatott volna pillantásában.
- Ülj vissza gyermek!
Az asszony mögé telepedett, és kezébe véve az ecsetet Aoki ujjait a megfelelő tartásra igazította.
- Nem olyan bonyolult, mint ahogy első próbálkozásra tűnik. Most kezdd előről!
Aoki engedelmesen megvárta, míg Kahoru-szan tiszta lapot tesz elé, aztán a minta alapján megpróbálkozott a másolással. Ő maga is meglepődött, mennyivel könnyebben, és tisztázzab húzza a vonalakat.
- Így. Most pedig írj le valamit, Aoki. Bármit. De azokból az írásjelekből, amiknek megtanultad már a formáját.
Oly egyszerű, mégis kegyetlenül nehéz feladatot adott a mélyen tisztelt okító.  A leány hosszasan nézett maga elé. Kahoru-szan visszatelepedett a helyére, és saját ecsetjét vette ismét kézbe. Aoki egyedül maradt a kert szépségével, és gondolataival.
A cseresznyefa éppen most bontotta virágát. Ez olyasmi, ami minden széplelkű embert megihlet. Az apró, tökéletes szirmok, melyek távolról olyan csodás, táncoló egységet alkotnak, közelről pedig… Nos közelről mintha egy élő, erekkel átszőtt, csodásan vékony anyagot szórna be millió csillag porával a szellemek jóindulata. Közelről nézve annyira más, egészen különleges világot tár a szemlélő elé, és Aoki hódolattal merült el ebben a csodában. Madár dalolt, Kahoru-szan csodás kertje biztosan a legszebb dalok születésének helye. Aoki számára legalábbis maga volt a csoda ez az apró kis udvar, annak minden szépségével, és tökéletességével.

Elkésett bimbó
Száz kinyílt társa között
Még szerényen vár

A papíron lassan megjelentek a szavak, a fekete tus pedig mintha maga is átvette volna a lány lelkének fennkölt érzetét, minden betű, minden vonása úgy került a helyére, ahogy annak kellett.
Felállt, és Kahoru-szan elé sietett, majd letérdelt, leült, és ölében a papírral várakozott, míg az asszony be nem fejezte az elkezdett írást. Amikor nagynénje felnézett, Aoki kissé lehajtott fejjel nyújtotta felé a papírost. Szemét ismét lesütötte, szívét aggodalom járta át az írás tartalma miatt.
A nő sokáig hallgatott. A lány nem volt biztos benne, hogy azért mert megharagudott, vagy azért, mert nála sokkalta fontosabb események töltik ki gondolatait. Aztán Kahoru-szan halkan megszólalt.
- Mondd, Aoki, ki olvasott neked haikukat gyermekkorodban?
- A szüleim, Kahoru-szan.
- Bölcs dolog volt tőlük ilyen csodákkal irányítani a csapongó gyermeki képzeletet a helyes útra. – mondta még mindig mélyen gondolataiba merülve az asszony. –  De ezt a művet nem nagyrabecsült költőink írták.
A lány ismét a földre borult szégyenében. Nem merte kimondani szörnyű vétkét, hisz  nem volt ő méltó arra, hogy saját gondolatait papírra vesse, még kevésbé arra, hogy egy ily csodás asszony kezébe adja. De hiába kutatott gondolatai közt, egyetlen olyan vers sem jutott eszébe, amit le tudott volna írni a már megtanult jelekkel.
Mozdulata minden szónál ékesebben felet Kahoru  ki nem mondott kérdésére. Az asszony ismét elmosolyodott, majd halkan megszólalt.
- A bölcsek azt mondják, a parázsló ágat könnyű meggyújtani, Aoki-szan.  Sose szégyelld lelked virágait, de mindig óvatosan bánj velük, és jól gondold meg, kinek tárod fel azokat!
- Igen, kegyelmes Kahoru-szan.
A nő ismét megérintette a lány lehajtott fejét.
- Évekkel ezelőtt – mondta halkan – oly sok szerető közül választhattam magamnak férjet, hogy nem volt nő a tartományban, aki ne irigyelt volna. Nagynevű, igen tisztelt urak járultak elém, hogy ajánlatukkal megtiszteljenek, mint a legnevesebb, legismertebb gésát. És semmi nem okozott nagyobb döbbenetet, mint amikor egy köznépi sorból származó katonát választottam magam mellé.
Aoki bizonyos volt benne, hogy a nagybecsű asszony okkal meséli el mindezt, de el sem tudta képzelni, mi lehet ez az ok. Szótlanul hallgatta, úgy itta a szavait, ahogy a szomjas nyári föld az esőcseppeket, tudva, hogy számára valami fontos, valami jó van emögött, valami, amiért örök hálával tartozik majd.
- Tudtad, hogy tiszteletre méltó nagybátyád, a nagylelkű Souto-szan írta tartományunk legcsodálatosabb verseit?
Aoki ámultan felsóhajtott. Nem tudta. Nemcsak fogalma nem volt róla, de nem is sejthetett hasonlót. Ő maga alig-alig merte papírra vetni saját gondolatait, nehogy valaki meglássa, nehogy érdemtelenségért megbüntessék. Hogyan is remélhette volna, hogy egy valódi költő volt vérei közt?
-Ezért választottad őt a nagyurak helyett, Kahoru-szan?
Az asszony mosolyogva bólintott.
- És úgy látom, van még a családban olyan, akinek a kezét a szellemek vezetik.
- Kahoru szan – szedte össze minden bátorságát a lány, s bár kissé remegett a lelke a gondolattól, hogy olyan választ kap, ami nem lesz kedvező sorsa további alakulására, halkan mégiscsak megszólalt- Miért pazarolod oly drága idődet egy ilyen méltatlan személyre, mint én?
- Amíg nem születik saját gyermekem csupán tanítványaim, és férjem családjának tagjai azok, akiknek szeretetem átadhatom, Aoki. Tizen öt éves vagy. Túlságosan öreg, hogy a gésanövendékek köz kerülj. Így számodra két járható út marad. Vagy visszatérsz szüleidhez, és egy tisztes férjet választva magadnak óvva földetek, és családotok éltek, vagy itt maradsz, és ha szerencséd van, egy nagytiszteletű szamuráj ágyasa leszel, biztosítva ezzel gyermekeid nemesi rangját, neveltetését, jólétét, és saját megbecsülésed. Ha az utóbbit választanád, ahhoz mindenképpen szükség lesz rá, hogy gondolataid a megfelelő formában tudd kifejezni és átadni. Én csupán a lehetőséget kívánom megteremteni, hogy választásod legyen.
Aoki issmét fejet hajtott. Nem tudta milyen szavakkal kellene köszönetet mondjon, hisz amit mondhatna az nem fejezné ki hálájának és tiszteletének mértékét. De ezúttal nem is volt rá szükség, mert halk dobogás jelezte, hogy valaki feléjük siet a fapallókon, és nemsokára Suuichi-szan, Kahoru legrangosabb szolgája állt meg, és hajtott fejet, egy kardot nyújtva át úrnőjének.
Kahoru átvette, és maga elé tette az ölébe. Csupán a szeme mosolygott, míg nézte, aztán a férfihez fordult.
- Vendégünk lesz, egy óra múlva minden készen álljon a nagyúr fogadására!
Suuichi-szan meghajolt, és elsietett, rengeteg teendő várta még a szolgálókat, és rövid volt az idő.
Kahoru a kardot nézte.
- Minden katana egyedi, és sok jelet visel, melyről felismerhető. A szamuráj lelke fegyverében lakozik. Így igen nagy tisztesség, hogy ha rövid időre is, de megvált tőle, így jelezve felém jöttét. Csupán egyetlen férfit ismertem, aki így fejezte ki tiszteletét irányomban, és bizonyos, hogy igen hamar követi majd előre küldött kardját. Most át kell öltözz, Aoki-szan, aztán jöjj be hozzám, hogy nekem is segíthess az előkészületeknél. A nagyúr, aki érkezik bizonyára titokban utazik, és majdnem biztos vagyok benne, hogy Nukita-szannal i találkozni kíván anélkül, hogy ez kitudódna. Igen sok dolog vár még ránk ma, és rövid már a nap. Egy időre félbe kell hagynunk a kerti tavasz csodálatát!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Jamiszava, Yuuto-ház

-Túl jól dolgozik a lány, nem akarom elveszíteni!
Aranylott az este. Ahol állt, halványan láthatta megcsillanni a lemenő nap fényének festett tökéletességét a folyó felszínén. Mi sem okozott nagyobb örömet Aokinak, mint elnézni ezt a semmihez nem fogható csodát. Faluja mellett futó kis folyó képe meg sem közelítette ennek a fenséges, hömpölygő folyamnak a látványát, és valahányszor ránézett, szabadnak érezte magát, mintha szárnyalna, akár az égi madarak. Most azonban a hangok visszatartották, és nem engedték élveznie a szelíden szép alkonyt. Bácsikája hívatta. És a félig nyitott fusumán át kiszűrődő hangok azt jelezték, nem gondolta, hogy ilyen hamar ide is ér.
-Nem kell félned. Napok óta semmi hírünk nincs Hataráról. Korai is lenne még bármit tudni róla. Mire eljön az az idő, hogy kérni merészel bármit is a palotában, rég elfelejti a húgát, és valamelyik udvarhölgy kegyét fogja keresni. Én nem aggódom emiatt.
Aoki egy pillanatra megtorpant. Egy pillanatig sem volt kétséges előtte, hogy róla van szó, most mégis elbizonytalanodott. Ha most belép, azzal vajon miféle bajt hozhat a fejére? De itt sem maradhat, még azt gondolnák, hallgatózik.
Valóban, napok teltek el az óta, hogy Hatara a palotába ment, hogy Nukita nagyúr színe elé járuljon, és felajánlja neki életét, és fegyverét, ahogy ősiek esküje megkövetelte.  Tisztában volt vele, hogyha a nagyrabecsült úr elfogadja ajánlkozását, hosszú idő telhet el, mire újra látja. Szégyent hozott volna családja nevére, ha nem így van. És bár tudta, hogy ez számára a maradás ítélete, mégis százszor nehezebben viselte volna a pillanatot, mikor atyjuk színe elé állva hírt adnak az elutasításról, mint a helyzetet, melyben jelenleg volt.
Hogy Hatara mikor tudja majd elvinni, most hirtelen nem is tűnt olyan fontosnak. Biztos volt benne, hogy Yuuto-szan téved. Nem ismeri úgy a bátyját, ahogyan ő, nem tud róla semmit, a becsület, és család törvényét is rég elfeledte, hogyan is várhatná tőle, hogy megértse bátyja tetteit? Nem. Aoki bizonyos volt benne, hogy Hatara sosem felejtené el ígéretét. Ám a szavak ott csengtek a fülében, s ha szíve biztos is volt tévességükben, szemei mégis könnyel teltek meg hallva őket.
-Azért elejtek majd néhány szót a palotaszemélyzet előtt, hogy mennyire ügyetlen, csapnivaló, és lusta kolonc ez a lány, így Hatara kérésére se fogják odavenni.- tette hozzá elégedetten az asszony.
Aoki még egy pillanatot adott magának, mielőtt tovább indult volna. Hisz érzéseit nem láthatják, se az illendőség nem engedi, se rokonai nem méltók rá, hogy érzéseinek akár legkisebb jelét is mutassa. Bármiért is hívatta nagybátyja, fej lehajtva, szótlanul kell majd elviselnie, a legnagyobb alázattal, mert ezt kívánná tőle atyja.
Félrehúzta a fusumát, felállt, belépett, majd letérdelve ismét behúzta maga mögött, ezúttal teljesen. Mozdulatlan maradt, nem sietett közelebb, nem is mozdult, csak ült, és várakozott, szemben nagybátyjával, és a ház teljhatalmú asszonyával.
-Aoki! Abban a megtiszteltetésben lesz részed, hogy néhány nap múlva házam vendégével töltheted az éjszakát. Igen jóbarátom, és komoly partnerem, aki hajlandó nem csekély összeget áldozni első éjszakádra, amennyiben elnyered a tetszését. Ennek érdekében kapsz majd egyet  Miyu-szan levetett ruháiból, és Yui-szan eligazít, milyen teendők várnak rád.
-Yuuto-szan- suttogta reszketve, elhaló hangon- nem kívánnám első éjszakámat egy idegennel tölteni…
Hangja alig volt hallható, és a lány szinte nem is volt bizonyos benne, hogy e szörnyű szavak elhagyták-e a száját, vagy csupán gondolatában születtek meg.
Yuuto felemelkedett, és gőgösen nézett le rá.
- Márpedig nincs beleszólásod a döntésembe, Aoki, azt teszed, amit mondok, ahogy a kötelességed.
A lány lehajtott fejjel reszketett. Tizenöt évének minden tapasztalatára, bölcsességére, és önuralmára szükség volt ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő szavakat.
-Nagyrabecsült Yuuto-szan! Házának vendégeként nem kívánhatom, hogy ebbéli ügyeimmel foglalatoskodjék.
A finom figyelmeztetés arra, hogy Aoki vendég a házban, akit megilletnek bizonyos jogok, és bánásmód, amit nem kapott meg egyetlen pillanatig sem, még bátyja jelenlétében sem, távozta után még kevésbé, nem arra irányult, hogy helyzetét jobbá tegye, csakis arra, hogy megszabaduljon ettől a nem kívánt tehertől. De Yuuto számíthatott a lány reakciójára, mert gunyoros vigyorral lépett közelebb hozzá.
- Te nem vendég vagy a házamban Aoki! Bátyát rámbízott, így családom tagja lettél, és mint családfőnek jogom van dönteni e kérdésben.
A lány nem felelt. Ha Hatara valóban Yuutonak adta a jogot, hogy sorsa fölött ítélkezzék, akkor nem tiltakozhat. Odahaza sosem kényszerítenék ilyesmire. Ahogy nem is tették eddig sem.  Itt azonban szembe kell néznie a ténnyel, hogy a kereskedő tényleg nem ember. Számára Aoki csupán vagyontárgy, amit jó pénzért ad-vesz, és csupán addig tart meg, míg hasznot hajt.
-A kegyelmedre bízom magam uram! Ne kérd ezt tőlem!- hajolt földig Aoki.
-Ez nem kérés, Aoki! Ezt teszed, mert a család feje erre utasított!
A lány reszketett. Még soha nem fordult elő vele, hogy ellent mondott volna a család fejének. Legfeljebb egészen kicsi korában, de amióta elhagyta gyermeknevét bizonyos, hogy nem tett ilyet. Most azonban ha megteszi nem sok választása marad. Haza biztosan nem térhet. De vajon ha engedelmes lesz, marad-e szemernyi esélye majd hazatérni, és újra látni szüleit, és otthon maradt testvéreit?
Engedelmeskedhetne. Hagyhatná, hagy tegyenek vele, amit akarnak, összeszorított foggal tűrhetné, míg vége lesz, és aztán nem lenne többé értéke, akkor, és azzal tehetne hasonlót, amikor, és ahogy kedve tartja. Oly nagy áldozat lenne? Végtére is családja neve, és saját becsülete a tét.
- Most távozz Aoki!
A lány még egy pillanatig a földre borulva maradt. Hogy szabadulhatna ebből a helyzetből? Egyáltalán, van-e szabadulás? Felemelkedett. Könnyeivel küszködött, de nem hagyhatta, hogy kicsorduljanak. Elvégre nem lenne méltó hozzá. A  ház neve és szabályai mostantól mit sem számítottak neki. Félrehúzta a fusumát, felállt, kilépett, és behúzta maga mögött. Úgy, állva, ahogy volt. Hátat fordított, és elsietett. inkább választja az eták gyalázatos, szánalmas életét, minthogy engedelmeskedjen ennek a becsület nélküli embernek! Hiszen ha szemernyi becsülete lenne, nekik nem kellene itt lenniük! Akkor ahogy illenék, Hatara helyet  Hiroto állt volna a nagyúr szolgálatába. Ahogyan megkövetelte volna a hagyomány. Yuuto volt az, akinek Souta halála után át kellett volna vennie a helyét. Neki, vagy valamelyik fiának.  Öt év telt el nagybátyjuk halála után, hogy hír érkezett távoli otthonukba, hogy ez nem történt meg. Öt év, amíg családjuk nem szolgálta  a nagyurat! Öt év szégyene, amit nem moshatnak le családjuk nevéről! És most… Most Hatara küzd azért, hogy helyreállítsa a család becsületét, ő pedig…

 

Szótlanul várt a fal mellett állva a többi szolgáló közt. Egyre azon járt az esze, hogy két nap múlva megérkezik Yui asszony bátyja, és akkor fel kell majd vennie azt a borzalmas sokszínű ruhát, és elé tolják, akár egy tál ételt. Ahogy közeledett a nap, egyre vonzóbbá vált a gondolat, hogy megszökik, és egy eta-házban keres majd menedéket.  Még ott is jobb bánásmód várná, mint itt. Nem a munka ellen volt kifogása, hisz otthon sokkal többet dolgozott. De mégis, otthon azért tette, mert így volt jól, és munkájának mindig megvolt a jutalma. Tisztelték azért, amit elvégzett, és úgy bántak vele, ahogy szerető családban illik. Itt, még ha kevesebb feladat hárul is rá, az, ahogy viselkednek vele, rosszabb minden nehéz munkánál. A szolgák egy része nem is sejti, hogy Aoki a család közeli rokona!
-A délelőtt érkezett hajó kapitánya mesélte, hogy saját szemével látta az elnéptelenedett falvakat! Amikor az egyik mellett hajóztak el, a ködből elősejlett egy alak. A magányos szamuráj volt, akiről a legendák szólnak! Még mindig ott kísért azon a vidéken! Yorotou kapitány látta, ahogy felemelte a kardját, és rohamra indult. Ő, és a matrózai is hallották a csatazajt, mintha száz oni támadt volna rá, hogy újra megküzdjön velük. Aztán az egyikük egy félholt embert vett észre a vízben. Kihúzták, és amikor magához tért, elmondta, hogy nemrég még a faluban élt. Amikor megjelent a  kísértet, az onik követték, és különös halálesetek történtek a faluban. Hiába áldoztak a kamiknak, hiába kérték a védelmüket, mintha az oni-sereg elvágta volna őket a jószellemektől. Az emberek egyre hullottak, egyre különösebb, és egyre véresebb módon. Már napi több temetés volt, amikor a falu megmaradt lakói felkerekedtek. A megmentett férfi elmondta Yorotou-szannak, hogy visszafordult, hogy kimenekítse egy ottragadt marháját. Látta, amint a szomszédja, akit gyerekkorától ismert a háza előtt ül, és nem siet el. Még meg is szólította, sürgette, hogy csatlakozzon a távozókhoz. Azt mondta, a férfi ránézett, de már nem felelt, a szerencsétlen látta, ahogy barátját kettétépi egy démon! Ő maga alig tudott megmenekülni. Ha nincs a szamuráj-szellem, talán ő is hasonlóan végzi!
Az asszony szótlanul hallgatta. Arcán finom mosoly játszott, két kezében tartott csészéjét olyan finoman és előkelően fogta, hogy Aoki le sem tudta venni róla a szemét. Biztos volt benne, hogy bárki is a hölgy, finom, és magas rangú vendég lehet, talán nemesi család gyermeke. Nem volt már fiatal. A lány mégis úgy érezte soha szebb nőt nem látott ezelőtt.  Ruhája alól mindössze két kezének kecses kézfeje látszott ki, bőre mégis olyan szép, és tündöklő volt, mint a frissen nyílt virág, amikor az első nap fényében fürdik. És valóban, mint a virágszirmok, oly finoman borultak egymásra ezek a kezek. Nyakának íve, fejének tartása olyan fenséges volt, hogy bármely szamuráj-asszony megirigyelhette volna. Lágy mosollyal hallgatta végig a beszámolót, ahogy gyermekekre szokás nézni, ha tudatlanságukban olyasmiről fecsegnek, amiről mit sem tudnak.
-Yui-szan. Mindig nagy öröm számomra, ha megosztod velem frissen szerzett információidat!- hajtotta meg kissé a fejét.
Aoki döbbenettel nézte, hogy a ház asszonya milyen elégedett. Pedig igen ostobának kellett lennie ahhoz, hogy ne érezze a finom célzást az előkelő vendég szavaiban. A lány biztos volt benne, hogy az efféle ostoba fecsegés nem ilyen fenséges teremtés fülének való.
El sem tudta képzelni, ki lehet. Ő csak a szolgálókkal együtt érkezett az ételeket hozta, és nem mutatták be, miért is tették volna. De a nő még így is elbűvölte, és a lány azon kapta magát, hogy illetlen módon bámulja.
-Yuuto-szan- fordult most az asszony a házigazda felé, aki láthatóan szintén nagy tisztelettel bánt vele.- Úgy hallottam, Hatara, megboldogult férjem unokaöccse helyet kapott Nukita nagyúr katonái közt, és a Ló-szigetre vezényelték. A húga, Aoki-szan pedig házad nagybecsű vendége.
Aoki szíve megdobbant. Ő tehát nagybátyjuk özvegye! Micsoda csodálatos teremtés! El sem tudta képzelni, hogy egy parasztkatona hogyan kaphatott maga mellé ilyen csodálatos asszonyt feleségül. Eddig édesanyja volt számára a megközelíthetetlen tökély finomságával, és tökéletes udvariasságával, de most igencsak megingott trónjának biztonsága.
Yuuto nem jött zavarba. Még véletlen sem pillantott Aoki felé, amikor bólintott.
-Igen, így van.
Az asszony ismét elmosolyodott.
- Talán magamhoz vehetném a lányt, míg bátyja nem talál neki jobb helyet, Yuuto-szan.
Yui asszony szája tátva maradt, és megállt a kezében a pálcika, mellyel éppen egy falatot tett volna a szájába.
- Uszui-szan, nem kívánhatjuk, hogy ily terhet végy magadra, mi gondoskodunk a lányról.
-Biztos vagyok benne, hogy igen tisztes vendégként bántok vele. kétségem sincs affelől, hogy épp oly szeretettel, és kedvességgel veszitek őt körül, ahogy lányotokat, Miyut, aki általam küldi üdvözletét.
Rövid szünetet tartott, és Aoki ezúttal nem is mert felpillantani, nehogy valaki elkapja a tekintetét.
- Mindazonáltal a leány úgy gondolom jó társaság lenne számomra most, hogy házam férjem halálával oly sivár, és élettelen lett. Gyermek nélkül ugyan mi örömöm marad, mint egykori nagybecsű férjem rokonait kényeztetni.
Uszui-szan mosolyogva hallgatott, és ezzel rövid időre csend borult az egész teremre. Egyértelmű volt, hogy kérését nem utasíthatják vissza. Hisz további jóindulata függ attól, elégedetten távozik-e a házból, márpedig a kereskedőnek igen fontos volt az asszony… vagyona és kapcsolatai.
- Ha óhajod egybeesik vendégünk akaratával is, úgy természetesen mi nem támasztunk akadályokat. – felelte Yuuto, és határozottan feleségére nézett, jelezve, meg ne szólaljon.
-Talán hívd be, és kérdezd meg tőle, Yuuto-szan. Nagy örömömre szolgálna megismerni.
Aoki megremegett. Szeretett volna mozdulni, és a nagyszerű hölgy lába elé borulni, de  csak állt, mozdulatlanul, szótlanul.
- Mély sajnálatomra Uszui-szan, a leány most nem tartózkodik idehaza.
- Óh, milyen kár. Hagy fejezzem ki hálámat, hogy átengeditek e megtisztelő feladatot nekem, igen nemes lélekre vall.- hajtott fejet kissé az asszony.- Megköszönném, ha a leány holnap reggel felkeresne. Miyura visszatérve pedig…  készül az erikaera, láttam gyakorolni a kurokamiját, bizonnyal büszkék lesztek majd rá…
Aoki már nem is figyelt a beszélgetésre. Mit érdekli őt a gésanövendék végső próbája. Megszabadult fogvatartóitól. Bármit is akar majd tőle ez a csodás asszony, bármilyen munkára is kárhoztatja, százszor szívesebben végzi majd, minthogy itt maradjon. El sem tudott képzelni olyasmit, ami miatt ide visszakívánkozna.

Pontszám:

 

 

4 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Jamiszava, Nukita palota

 

Hirtelen támadó halk pengesikoly és a kimonó halk suhogása törte meg a csendet. A gyertya lángja finoman megrebbent az enyhe légáramlat hatására, majd ismét mozdulatlanná merevedett. A füstölőrúd leégett hamuja hangtalanul hullt alá, csatlakozva a kicsiny porcelántálkán várakozó kupachoz.

Vakamori szó nélkül tokjába csúsztatta katanáját, szinte odafigyelés nélkül, majd lehunyta szemeit.

Egy újabb tökéletes vágás.

A gyakorlatot még gyermekkorában tanulta mesterétől, aki az iado ősi művészetét gyakorolta. Minössze két füstölőrúd, és nyugalom kellett hozzá.

A szamuráj előtti füstölőtartóban most is két füstölőrúd állt, egyikük meggyújtva, a másikuk csupán a penge feletti uralom ellenőrzése végett. A gyakorlat lényege az volt, hogy a füstölők előtt seiza pózban ülő harcos egyetlen mozdulattal előrántsa pengéjét, és levágja az első füstölőrúd tetejéről a hamut, miközben a mögötte álló másik rúdhoz nem ér hozzá.

Az elmúlt tizenöt év nap nap utáni gyakorlásának hatására az utóbbi időben nem volt rá példa, hogy túl sokat, vagy túl keveset vágott volna le a rúdból, esetleg kettévágta volna a mögötte álló másik rudat. Régebben a várakozás alatt, amíg a füstölő izzása lejjebb kúszik a pálcán, feszült koncentráció jellemezte, elképzelve százszor is a vágás pillanatát, míg később rájött, hogy a iado nem a koncentrálásról, összpontosításról, várakozásról szól, hanem a reagálásról, a tökéletes mozdulatról bármelyik pillanatban.

Éppen ezért mostanság ez az elmélyülés ideje, mikor eltöpreng a múlton, és az életén, illetve filozófiai problémákon mereng. Ilyenkor nem foglalkozik a napi ügyekkel, a problémákkal.

Egykori mestere szerint az az iado igazi mestere, aki egyáltalán semmire nem gondol gyakorlás közben, de ha ez igaz, akkor jómaga még igen messze áll ettől a tökéletességtől. Persze, ezt ő maga is tudta, mert egy szálló nyílvessző kettévágására jómaga azért még nem vállalkozott volna.

Öccse, Ajacú sosem volt elég türelmes ehhez a gyakorlathoz, ahogy a legtöbb ember sem. Családjából egyedül nagyapja gyakorolta az iadót, de csak elvétve. Ő inkább a kyudót kedvelte, az íj művészetét, és nem is igen akadt a tartományban nála kiválóbb íjász.

Szemét kinyitva előrántotta kardját, és szinte rá sem pillantva sújtott le a gyakorlópengével, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal visszacsúsztatta tokjába. A füstölőrúdról újabb adagnyi hamu ereszkedett alá finoman a porcelánra. Szemét lehunyva újra emlékeibe temetkezett.

Emlékezett Reike vidám kacagására, amikor meglátta az első lovát, egy hófehér kancát, és ragaszkodott hozzá, hogy azon nyomban felüljön a hátára. Rijó, frissen nősült bátyja mosolyogva nézte a húgukat, aki még akkor múlt csupán nyolc éves, és megjegyezte, milyen természetesen ül a nyeregben.

Majdnem mindenkit elveszett azon az öt évvel ezelőtti véres éjszakán, kivéve legfiatalabb testvérét.

Reike a levelei tanulsága szerint rosszul fogadta szülei, nagyszülei halálhírét, és a kezdeti pár könyörgő hangvételű levél után elfogadta hajthatatlan akaratú bátyja óhaját, elfogadta, hogy még nem térhet haza, és a tanulásba temetkezett. Sosem részletezte, hogy mit is tanult, de írásán, és választékos kifejezésmódján érződött, hogy a költészet és a kalligráfia nem áll messze tőle, ami Vakamorit jó érzéssel töltötte el, hiszen apja, és nagyapja is helyeselné ezt.

A legutóbbi levele szerint viszont már a hazaérkezését tervezi valamikor tavasszal, amikor az idő már kedvez egy hosszasabb útnak. Persze, alighanem hajóval fogja megtenni az út utolsó pár napját, az Akaja Nasite ugyanis a Nyugati Tartományok szívében ered, így az út utolsó kétharmada már kényelmes lesz a számára.

Újra kinyitja szemeit, kardja lesújt, majd visszakerül a helyére. A mozdulat gyorsasága és folyékonysága miatt az egész nem tart tovább egy szívdobbanásnál. Vakamori szemei már ismét lehunyódtak, mire a kis hamufelhő lefelé tartó útja végére ért.

Tanítómestere úgy vallotta, hogy minden létező a tökéletességet keresi. A tökéletes formát, színt, mozdulatot, vagy éppen hangot. Teszi ezt akkor is, ha maga sem tud eme törekvéséről. Éppen ezért minden, és mindenki értékes. Az ember csupán arra képes, hogy a tökéletesség iránti törekvésnek ne álljon ellen, és próbálja elősegíteni.

Nukita maga is így érzett alkalmanként. Festményeiben is ezt próbálta mindig megragadni, és nem hagyta magát béklyóba kötni a Császárság hagyományai által, ahol a festők csupán a tájban látták a tökéleteset, a felemelőt. Vakamori szerint lehetett tökéletes egy falu látképe éppúgy, ahogy egy gésa mozdulata. Persze, képei közül csupán azokat hagyta nyilvános helyen, melyek nem okoztak közfelháborodást. Igaz, a saját tartományában aligha szólnák meg érte, de a Belső tartományokban közmegvetés tárgya is lehetne akár. Azt nem tudná elviselni, így az embereket, városi látképeket ábrázoló festményei sosem hagyták még el lakosztályát. Nem is sokan látták ezen festményeit, csupán maroknyi hű emberét részesítette ebben a kegyben.

Szemeit kinyitva pengéjét ismét előrántotta, az utolsó vágással lemetszette a füstölőrúd megmaradt hamuját, majd felállt. Az egy rúdni ideig tartó gyakorlat a végére ért, így a kardot visszatette az álványra, majd széthúzta az erkélyre vezető tolóajtót, belelépett getájába, és a hűvös reggeli szélbe kilépve a korláthoz sétált.

A palota külső falainak őrtornyain lengedező Nukita címeres lobogók jó érzéssel töltötték el. A vörös háttér előtt magasodó hegy őt mindig a Kósó magasba meredő csúcsára emlékeztette, amelyet gyermekkora óta szeretett volna meghódítani. Persze, sosem jutott el odáig, hogy ezt meg is valósítsa, mert az egész évben hósipkát viselő csúcsokra való feljutás nem kevés időt vett volna igénybe.

A nap már emelkedőben volt, a Kósó hegy alsó lankái fölül kipislogva már elérte Jamiszavát is a fénye. A halász és kereskedőhajók éppen kifutáshoz készülődtek. A természet is ébredezett.

Az erős szél megcibálta a vékony, halványkék yukatát és belekapott hajával is. A gyermekkora óta növesztett hollófekete hajtincsek többnyire vastag, és hosszú fonatba voltak kötve, de éjszakára legtöbbször kiengedte, így most a levegő kamijai kiélhették rajta szeszélyes hajlamaikat.

A szemébe csapódó hajszálakat kisöpörve megfordult, és besétált a szobájába, majd a bejárathoz lépett, és kinyitotta. Szokás szerint most is ott állt a két testőr, a reggelente szokásos személyi szolga társaságában. Az ő feladata lesz rendet rakni a lakosztályában, és a nap folyamán segédkezni. A szolgája, Csin szan, kezében egy tekerccsel várakozott, amit rögtön két kézzel át is nyújtott.

- Reike szamától érkezett a levél ma hajnalban, Nukita szenszei.

Vakamori átvette az üzenetet, majd megszólalt.

- Nagyon köszönöm. Kérem, intézkedjen a fürdőmről, amíg elolvasom.

Csin kecsesen meghajolt, majd lesietett a lépcsőkön, hogy értesítse a többi szolgát, míg Nukita visszalépett a lakosztályába, és az asztal elé telepedve kibontotta a tekercset.

A könnyed, mégis művészi vonású kalligráfiák során végigvezetve tekintetét elmosolyodott. Reike írását már nézni is művészi élmény. Végül aztán tekintetét az első jelre vetve nekilátott az olvasásnak. Szemöldöke időnként a magasba szökött, olykor elmosolyodott, majd az utolsó mondat olvastán elképedt. Sietve elolvasta még egyszer, majd a tekercset összetekerve az ajtóhoz lépett, és elkiáltotta magát.

- Csin!

Az asszony sietve lépdelt fel a lépcsőkön, kissé szuszogva, majd levegőt véve megszólalt.

- Hai, Nukita szenszei.

- Reike szama már úton van haza. Kérem, intézkedjen a lakosztályának készenlétéről, és mindenről, amire szüksége lehet.

- Hai, szenszei. A fürdője rögtön kész lesz, szenszei. Kérem, szóljon a lányoknak, hogy helyettesítsenek.

A nő elsietett, miközben Nukita eltűnődött. Furcsának tűnt arra gondolnia, hogy ismét mellette lesz egy testvére, nem is oly sokára. Az Északi Tartományokból egy levél útja idáig huszonkilenc nap. Ezt a dátumozásból könnyen ki lehetett számolni. Persze egy-két nap eltérés előfordult, de ez volt az átlagos. Mivel a futárok sosem kímélték a lovakat, ezért a szárazföldi távot is gyorsan megtették. Ha húga utolsó levele jól sejteti, Reike sem fog a lassúságra szavazni, és mivel nem sokkal indulása előtt adta fel a levelet, ez azt jelenti, hogy napokon belül megérkezhet.

Vakamori végül belépett a fürdőhelységbe, ahol két szolgálólány egyike rögtön elélépett, hogy segédkezzen az öltözködésben, míg a másik éppen a dézsába öntött pár vödör forró vizet. A szokások szerint egyikük sem nézett az arcára, mivel nem volt szükséges.

- Csin szannak egyéb feladatai akadtak, ma ti lesztek segítségemre.

A két lány meghajolva fogadta a megtiszteltetést és a feladatot. A szamuráj kihúzta az obijába tűzött kardpárt, és tiszteletteljesen az erre a célra fenntartott állványra helyezte őket, majd az obit megoldva levette a yukatát, és átadta őket a szolgálónak. A fiatalabbik lány a meztelen szamuráj láttán enyhén elpirult, és megpróbálta úgy megnézni, hogy az ne legyen feltűnő majd kisietett a helységből, hogy a megfelelő nappali ruházatot összeválogatva térjen vissza. Ez alighanem komolyabb feladatnak tűnhetett számára, mint eddig bármi, és ha Vakamori sejtése nem csalt, alighanem segítséget is fog kérni a megfelelő öltözet kiválasztásához.

A szamuráj végül a forró vízzel teli dézsába lépett, majd beleereszkedett.

- Mi a neved? – kérdezte a lányt, aki már inkább nő volt, alighanem túl a tizennyolcadik életévén.

- Jurikonak hívnak, szenszei – mondta a szolgáló, miközben elkezdte befonni Nukita haját.

Vakamori a dézsában ázva hátrahajtotta fejét, és végigvette a nap teendőit. Egy új heimin érkezett a városba, és katonai szolgálatba akar állni, valami családi esküre hivatkozva. A város kereskedőinek a képviselője szerint a kikötő növekvő forgalmára való tekintettel új dokkokat és raktárházakat kellene építtetni. A Kósó-hegyi problémára is ki kellene ötlenie valami megoldást. Utána kellene járnia, miért halad olyan lassan a ménes lovainak harci kiképzése.

Hangos sóhajjal két kezébe vizet mert, és megmosta vele arcát, majd mivel Juriko mostanra végzett a hajának befonásával, kezébe egy kis tisztálkodó olajat véve felállt, alaposan bedörzsölve azt bőrébe. A hátát a szolgáló mosta meg, majd a vízben lemosva magáról az egészet kilépett a dézsából. Juriko sietve egy törülközőt nyújtott át neki, majd egy másikkal a hátát, vállait törölgette szárazra.

Ekkor érkezett meg a fiatalabbik szolgáló, kezében a tiszta ruhával.

Nukita felöltötte alsóruháját, majd a fehér alapú, vörös virágmintázatú kimonót, és a vörös hakamát megnézve elégedetten bólintott.

- Nagyon jó választás. Hogy hívnak?

A lány elpirult a bók hatására, majd lehajtott fejjel válaszolt.

- Kiko vagyok, szenszei.

Nukita bólintott, majd szó nélkül felöltötte a hakamát és a kimonót, majd megkötötte az obiját, a lány kissé ügyetlen, de odaadó segítségével. Láthatóan ilyesmit még nem csinált eddig.

- Hány éves vagy, Kiko szan? – kérdezte a szolgálóra pillantva, miután kardjait az ubijába dugta.

- Tizenöt, szenszei.

Bólintva fogadta a választ, és eltűnődött, hogy vajon túl van e már a lány az első férfival töltött éjszakáján. Erősen kétli, különben nem jött volna akkora zavarba, mikor levetkőzött a fürdéshez.

Futólag visszagondolt az ő első alkalmára, pár nappal a felnőtté avatása után, mikor apja elvitte egy teaházba, ahol egy puha bőrű, csillogó hajú, ügyes kezű gésa bevezette a gyönyörök birodalmába.

Rég volt már, kissé több, mint tíz éve. Az az igéző szemű lány azóta férjhez ment, majd megözvegyült, gyermekáldás nélkül. Nukita többször is fontolgatta, hogy felajánlja segítségét, de persze végül sosem tette. Folyamatosnak számító levelezésük alatt megismerte annyira, hogy tudja, már csak büszkeségből sem fogadna el semmiféle anyagi segítséget. Persze, ez nem jelenti azt, hogy annak tudta nélkül ne könnyítette volna meg a dolgát, ahol csak tudta.

Juriko időközben előkészítette a tabiját, és fejet hajtva átnyújtotta azt. Nukita felöltötte őket, majd kardjait megigazítva kilépett a fürdőből, és a földszintre, a fogadószobába indult. A két lány vele együtt haladt, majd a fogadószoba elé érve Juriko vállalva magára a fusamák félrehúzását, míg Kiko kissé hátramaradva helyreigazította őket, mihelyt ő, és a fogadószoba előtt várakozó két szamuráj belépett a helységbe.

A szoba, amelynek méretei révén inkább a terem megnevezés dukált, tizenöt láb széles, és kétszer olyan hosszú volt, minden talpalatnyi hely sötétkékre színezett tatamival borítva. A terem közepén egy hosszú asztal helyezkedett el, körülötte ülőpárnákkal. A faborítású falakat gazdagon díszítették festmények, és a helység végében kicsiny emelvény állt, rajta ugyancsak ülőpárnával, arra az esetre, ha a fogadás kevésbé formális, inkább meghallgatás jellegű lenne, mellette kicsiny asztalkával, rajta papírokkal, ecsettel és festékkel. Jómaga most ide ült le, kezével jelezve Jurikónak, hogy ő is üljön le, mire a szolgáló az emelvény mellé, és kissé mögé ereszkedett a földre.A két testőr kétoldalt, kissé előtte állt meg, féloldalasan, hogy láthassák urukat is.

- Kiko szan, szólítsd be a várakozó heimint.

A lány meghajolt, majd a szoba túlsó végén lévő félrehúzható fusamához lépett, és letérdelve félrehúzta, és kissé meghajolva megszólalt.

- A méltóságos Nukita szenszei hajlandó fogadni önt.

A várakozó heimin belépett, majd letérdelve a földre borult, és várakozott, hogy megszólítsák. Kiko visszahúzta a fusamát, de nem állt fel, csupán a helység belseje felé fordult, készen arra, hogy azonnal mozduljon, ha szükséges.

- Egyenesedj fel. Mi a neved? – szólította meg Nukita a látogatót érdeklődve.

- Hatara vagyok, Omata unokája, és Jamicu unokaöccse. Nagyapám esküjét követve érkeztem, hogy fegyverrel szolgáljalak, Nukita szenszei – válaszolta a heimin felegyenesedve, de lehajtott fejjel.

Vakamori ekkor már be tudta azonosítani, kiről is van szó. Omata az elsők között csatlakozott nagyapjához, küzdött és vérzett az oldalán. Persze, ilyen sok más deninnel, vagyis parasztkatonával megesett, de Omata egyszer megmentette nagyapja életét. Ennek köszöneteképpen Miszugen két lovat ajándékozott katonájának, egy mént, és egy kancát. Omata már jópár éve meghalt, azonban szavát nem szegték meg utódai sem, és Jamicu, fiai közül a második rögtön nagyapja szolgálatába állt, és még neki, Vakamorinak is nagy szolgálatot tett, hiszen Miuszeng pusztulásakor ő is azok között volt, akik a város nagykapuját védték az életük árán. Mint utólag hallotta, már-már lóra kapott volna, hogy az utolsók között távozzon, mikor egy négykarú, szőrös oni rávetette magát, és kettétépte. Az ő asszonya volt az a bizonyos gésa, és azóta mint a láthatatlan kamik, segít az özvegynek.

Ryuk szeszélyes, és igen sötét humorú halálisten, talán az egyik leghatalmasabb a kamik közt.

Érdeklődve mérte végig az előtte térdelő férfit, és úgy vélte, nem fog szégyent hozni őseire. Szívós, erőteljes embert látott maga előtt, akit a sok munka keményre cserzett. Az öt évnyi késlekedésre ellenben nem talált magyarázatot.

- Hatara szan, hogyhogy csupán most érkezett az eskünek engedelmeskedve? Jamicu szan már öt éve a kamik között van.

A férfi szégyenkezve a földre borult, láthatóan próübálva megfogalmazni egy megfelelő választ.

- Nagybátyánk halála után apám úgy gondolta, Yuuto szan, aki családjával itt él, Jamiszavában, vállára veszi ezt a dicső feladatot, de mivel neki egyetlen fia van, szerette volna, ha valakit hagy maga után. Apám erről jócskán késve értesült, ezért érkeztem ilyen sokára. Mélységesen sajnálom a késlekedést, szenszei.

Vakamori elgondolkodva figyelte a tatamin görnyedező heimint. Bár láthatóan próbálta szépíteni a helyzetet, érezhető volt, hogy Yuuto, aki kereskedőként él itt, Jamiszavában, egyszerűen nem foglalkozott az apja adott szavával. Persze, mit várjon az ember egy heimintől, aki elvesz egy csójó nőt, és vérszívóként élősködik embertársain, mint bármelyik más csójó?

- Mondd csak, Omata unokája, tudsz e lovagolni?

- Hai, Nukita szenszei – mondta büszkén a férfi, nem is feltétlenül a lovaglótudománya miatt, inkább az előbbi megszólítás okán, majd szégyenkezve hozzátette.

- Nem nagyon, de tudok.

Vakamori bólintott. Várható volt, hogy egy heimin nem fog rendelkezni egy lovaskatona tudományával, de ha otthonosan mozog a lovak között, és meg is tudja ülni őket, az nagy könnyebbség. Ráadásul ez azt jelenti, hogy Hatara szülei rendelkeznek még az Omatának adományozott két ló utódainak némelyikével, és nem Yuuto kezére jutott mind. Ő aligha törődne az ajándékba kapott lovak utódaival, inkább szemérmetlenül magas áron eladná őket.

Ritka az olyan ember, még manapság is, aki ért is a lovakhoz, törődik velük, nem csak megülni tudja őket.

- A fegyverforgatáshoz értesz, Hatara szan?

A férfi mélyebbre hajtotta fejét, és úgy mondta.

- A bambuszlándzsához értek egy keveset, szenszei.

Vakamori elgondolkodott. Hatara ért a lovakhoz, sőt, ha van is neki, vagy családjának, akkor gondozni is képes őket. A fegyverek használatát pedig megtanulhatja, amíg új helyén begyakorolja a lovaglást.

- Hatara szan, abban a kegyben lesz részed, hogy a Ló szigeten fogsz szolgálni. Feladatod a ménes védelme, és a lovak egészségének megőrzése lesz. Szálláshelyed is ott kapod meg.

Nukita az ecsetet a festékbe mártotta, majd egy papírlapra gyakorlott mozdulatokkal pár jelet festett, majd az asztalkáról felemelve a címeres pecsétnyomót lepecsételte az iratot.

- Ezt a papírt add oda a Ló kapu parancsnokának. Ő majd eligazít.

Juriko a helyéről felemelkedve átvette az iratot, majd Hatarához lépve átadta neki, és visszasietett a helyére. Az újdonsült denin, felállt, majd hajlongások közepette az ajtóig hátrált, és csupán ott fordult meg. Vakamori sosem értette, miért jó a Belső Tartományok etikettje szerint ez a tolatás. Azt sem látja, merre megy. Szerinte bőven elégséges az északi módi, az egyszeri meghajlás, és utána már lehet is távozni.

Az etikett kérdését félretéve belegondolt, hogy ki is a következő látogató, és elhúzta a száját.

- Kiko szan, szólj a csójónak, hogy jöjjön – sóhajtott fel Vakamori, majd magában hozzátette. – Minél hamarabb elrendezem a kereskedők problémáját, annál jobb.

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Rendkívüli figyelemmel készítette össze az ételeket. Anyja tanítása szerint mindennek pontos helye volt, a megfelelő színeket egymás mellé válogatva különleges alakzatokba kellett helyezni, és természetesen csakis az erre megfelelő tálon lehetett felszolgálni.
- Aoki! Mifelénk nem illendő énekelgetni miközben a dolgod teszed!
A lány felnézett. Maga is meglepve vette észre, hogy dudorászik, nem volt tudatos, úgy nyilván nem tette volna. De ebben a zajban meg sem hallotta, és a dal, az altató, mit egykor anyja énekelt, és mostanában oly gyakorta hallott nővérétől, míg a kicsit ringatta, a fülében csengett. Mennyire hiányoznak!
Egy pillanatra már-már lesütötte a szemét szégyenében, de végül mégsem tette.  Yui legfeljebb a kora miatt érdemel tiszteletet tőle, másért nem. Mégcsak egyenrangúnak sem mondhatóak! Az ő családja megbecsült földműves, míg Yuuto bácsikája csak egy ingyenélő kereskedő.
Mindazonáltal Aoki jól tudta, hogy családjára nem hozhat szégyent azzal, hogy nem viselkedik megfelelően.
- Köszönöm neked, Yui-szan, hogy segítségemre vagy a helyi szokások elsajátításában.
Hangjában nem volt se gúny, se megvetés, egykedvűen, és érzelemmentesen csengett, ahogy meghajtotta a fejét kissé az anyja korú asszony felé.
Yuuto-szan még jó nevelést kapott, mégis hajlandó volt elvárásait és értékrendjét feladni a vagyonért, és feleséül venni Yuit. 
Rendkívül furcsának tartotta ezt a világot. Yui-szan és családja megdöbbentő, rikító ruhákban járt, s bár a legfinomabb anyagból készültek, ízléstelenül színesnek , és túlcicomázottnak tűntek. A mód, ahogyan Yui elkészítette az ételeket, hanyag volt, és a legkisebb figyelmet is nélkülözte. Aoki néhány pillanatig figyelte az asszony által késznek ítélt tálat, aztán inkább visszafordult saját munkája felé. Nem. Ő soha nem fog szégyent hozni családja nevére, és anyja szerető, ám szigorú, és precíz nevelésére azzal, hogy nem végzi a tőle telhető legjobban feladatát.
- Mit művelsz te lány? Míg egyet elkészítesz, mi már készen vagyunk az összessel. Hozd úgy, ahogy van, nem tűrhetjük a pontatlanságot!
Nyilvánvaló. Legalább a pontosság erényét megőrizték.  Aoki készen is volt időben a feladattal, így a szidalom nem volt helyénvaló, de nem lázadt ellene.
Szépen beállt a sorba a szolgálólányok után, és maga fogva az általa készített tálat elindult az asztal felé, ahol bátyja, és a család férfitagjai ültek.
Hogy várta már, hogy megérkezzenek! Milyen örömmel gondolt arra, hogy atyja fivérét, és családját megismerheti. Dehogy érdekelte őt a társadalmi különbség, nem adott a szóbeszédre, ami a kereskedőkről járta. Hiszen Yuuto és nagytiszteletű atyja testvérek voltak. Ahogy a dicső halált halt Souta is. Biztos volt hát benne, hogy nagybátyja háza és családja éppen oly vendégszerető és hagyománytisztelő lesz, amilyen sajátjuk.
Igen hamar rá kellett jönnie azonban, hogy nem így van.
Megpróbált Hatara közelébe jutni, hogy ő tehesse elé az ételt, ahogyan otthon, és hogy testvére a hazai ízeket élvezhesse, amit ő maga készített az elmúlt órák alatt. De Yui asszony mintha csak megérezte volna szándékát más felé terelte a lányt.  Hiroto a család legidősebb fia felé, aki elégedetten fogadta az elé tett ételt. Aoki egy pillanatra felnézett, és kétségbeesetten kereste Hatara pillantását.   Bátyja azonban csak alig láthatóan bólintott, jelezve, tegye csak a  dolgát. Aoki pedig szó nélkül tette, ahogy tanították. Amint befejezték a tálalást, hátra húzódott, ahogyan otthon szokás volt. Várta, hogy a férfiak végezzenek a vacsorával. Yui-szan közéjük ült, de mivel őt senki nem hívta, nem mozdult. A szolgák közt várt, mintha maga is egy lenne közülük. Magát a szolgálatot sosem érezte megalázónak. Csupán azt, hogy saját rokonai házában éri ilyen bánásmód, akik ha otthon az ő családja vendégei lettek volna, mindannyian, kivétel nélkül a legnagyobb kényelemben, és figyelemben részesültek volna. Ez a világ, ez a város azonban túlságosan messze volt az otthonától. Nem tudta megítélni, hogy csupán a kereskedő családok eltorzult értékrendje, vagy a távoli vidék teljesen más szokásrendszere az ok, hogy így bánnak vele, de haza vágyott.
-A hugod igen szemrevaló teremtés – fordult Hatarahoz Hiroto. – Biztosan sok hódolója akadt odahaza, és ha híre megy, biztosan itt is sokan keresik madj a társaságát.
Bár senki nem nézett rá, Aoki lesütötte a szemét. Szívből remélte, hogy a beszélgetés nem fog olyan irányba fordulni, ami ennél is kínosabb lenne számára.
- A hugom egyelőe még nem kereste a férfitársaságot.
Yuuto és Hiroto láthatóan meglepődött.
- Pedig már két éve, hogy elérte a felnőtt kort!
- Néhány nagyrabecsült barátom, minden bizonnyal szívesen bocsátkozna tárgyalásokba veled, Hatara-szan.
- Megbocsáss, Yuuto-szan, de egyelőre nem kívánok a hugom ügyeivel foglalkozni.
Yui volt az, aki véget vetett a társalgás folyásának. És bár láthatóan csak azért tette, mert zavarta, hogy épp erről a lányról beszélnek, Aoki mégis végtelen hálát érzett emiatt.
-Sajnálatos, hogy Miyu nem lehet köztünk, de olyan szigorúan az ocsaja szabályai, hogy alig-alig látjuk – magyarázta Yui Hataranak.
Miyu gésa lesz. Ezt Yui-szan nem mulasztotta el reggeli érkezésük óta legalább tízszer elmondani. Aoki kissé tán irigyelte is. Milyen csodálatos lehet megbecsült művésznőként élni. Ahol az, ha verset ír nem szégyen, hanem komoly, és dicső elfoglaltság, nem kell rejtegetnie gondolatait, hanem szabadon társaloghat, ha táncol, csodálják, és nem zavarják be a házba, ahogy őt kislány korában.
Szégyen öntötte el, amiért olyasmire vágyott, amit nem tehetett, nagyrabecsült atyja bizonyára nem nézné jó szemmel, és igaza lenne. Neki nem ezt a sorsot szánták a Kamik, és ők sokkal jobban tudják, mely út való a léleknek, mint akármely ember.

Térden állva félrehúzta a fusumát, felállt, átlépte a küszöböt, majd ismét letérdelt, és visszahúzta maga mögött. Felállt, tett néhány lépést a szoba belseje felé, majd letérdelt, leült, és várt. Hatara nem nézett fel, míg nem végzett. Valamit írt,  a lány nem kérdezte, és nem is nézhette meg, mit. Így csendben várakozott, míg testvére el nem pakolta a tintát, és az ecsetet. Akkor húgára nézett.
- Holnap napkeltekor a palotába megyek. A nagytiszteletű Nukita-szan fogad majd valamikor a nap folyamán. Neked itt kell maradnod.
Nem szólt. Tudta, hogy így lesz. Hiszen testvére nem viheti magával.
- Ha  a nagyúr a szolgálatába vesz, akkor ő rendelkezik majd arról, hol legyen a szállásom. Nem tudom, keresnek-e szolgálót a palotában. Ha igen, reménykedem, hogy olyan megtiszteltetés ér, hogy megfelelőnek találnak majd. Ha nem, akkor Yuuto-szan házában kell maradnod.
Aoki egy pillanatra megremegett. Tudta, ha most nem tartja vissza a lélegzetét, nagyot sóhajt, és ezt nem engedhette. Nem mintha Hatara előtt szégyellte volna érzéseit, sokkal inkább azért, mert nem akarta bátyját saját érdemtelen gondjaival terhelni.
Számíthatott erre. Hisz tisztában volt vele, hogy testvére nem hozta volna ily hosszú útra, ha nincs hely, ahol biztonságban tudja. A palotába nem viheti magával. Csak ha lesz számára munka. Igazán nagy szívesség lesz, ha őt is odaveszik, olyan, amilyet nem kérhet idegenként, csak megbecsült tagjaként a testőrségnek.  És ez akkor is hosszabb idő, ha bátyja hamar kitűnik, amiben a legmesszebbmenőkig hitt.
-Igen bátyám. – hajtott fejet.
- Yuuto-szan felajánlotta számodra háza vendégszeretetét. A feladataidat Yui-szantól kapod majd, és elvárom, hogy ne hozz szégyent a családunkra!
Mindketten tudták, hogy mit jelent ez. Aoki nem vendég lesz az irigy kereskedőasszonynál, hanem cseléd. Már most sem  szeretett rokonként bántak vele. Ha Hatara elhagyja a házat, semmi nem tartja majd vissza attól, hogy kedve szerint viselkedjék a lánnyal.
- Mindent el fogok követni, hogy méltatlan személyemmel elégedettek legyenek.
Hatara bólintott. Ő maga is látta, hogy húga jobbat érdemel. Ennek ellenére végesek voltak a lehetőségei. Amint lesz ideje felkeresi Souta özvegyét. Talán az asszony magához veszi a lányt. Ennél többet nem tehet érte.
- Most menj, hagyj magamra!
Aoki meghajolt, majd felállt. Szerette volna átölelni testvérét, ahogy kislánykorában, de nem volt már gyermek. Lehajtott fejjel húzódott vissza az ajtóhoz. Letérdelt, és félrehúzta a fusumát.
Odakintről még egy pillantást vetett testvérére. Remélte, hogy mielőbb újra láthatja. De dicső feladatának nem lehet buktatója éppen ő. Úgy fog viselkedni, ahogy anyja elvárná. És méltósággal tűr, bármi is történik.
Felállt, és végigsietett a fa padlózaton. Ha valaki meglátja ily későn még megszólja. Csak egy pillanatra állt meg, mielőtt lelépett, hogy átvágjon a ház másik részéhez. Odafönt furcsa, hűvös fénnyel ragyogott a hold. Köd úszott eléje, és ez hideggé tette máskor oly szeretetteljes fényét.

Sietve lépett tovább. Már nem volt messze a számára kijelölt szállás. Hol másutt, a szolgáké mellett.

Pontszám:

 

 

5 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Jamiszava, Nukita palota

 

Házának második emeleti teraszáról nézte a lenyugvó nap vöröses háttere előtt behajózó halászhajókat. Mivel a Jamiszava tó halban igencsak gazdag, így a fogásra sosem volt még probléma. Sőt, a víz is mindig friss és ízletes, alkalmas mind ivásra, mind fürdésre. Persze, ehhez sokban hozzájárul, hogy a tó nem igazán minősülhetett állóvíznek, lévén két folyó zúdult bele, és a dombok között elhelyezkedő tó csak felduzzasztani tudta a víztömeget, megállítani nem. Éppen ezért a tóban folyamatosan áramlott  víz, nyugatról kelet felé.

A csendes, és festői alkonyathoz a halászok kurjantásai, és a tücskök ciripelése adott zenei kíséretet.

A naplementét kísérő, szokás szerint feltámadó nyugati szél hűvösét még vastag kimonója alatt is megérezte, ami még magában hordozott valamennyit az elmúlt tél hidegéből.

- Még szerencse, hogy telente keleti szélirány uralkodik – merült fel benne a gondolat, ahogy szorosabbra húzta össze magán a ruhát.

A természet persze észre sem vette a szellőt. A tó partján álló kócsag ugyanolyan mozdulatlanul meredt a víztükörre, mint addig, és a házának cseresznyefa korlátján pihenő szitakötő sem rezdült meg.

Pár percig még nézte a lassan sötétbe boruló tájat, majd megfordult, és visszasétált a szobába, kilépve tabijából. A szoba nem volt túlságosan nagy, de mégis tágasnak hatott a kevés bútor miatt. Mindössze egy asztal állt a szoba közepén pár ülőpárnával, egy kis szentély az ősöknek és a hely kamijainak az egyik sarokban, egy kis állvány a másik sarkban pár bonsai fával, valamint pár fusamával kissé elkerítve a helység többi részétől a festőállványa és a festőkészlete a szükséges kellékekkel.

A vastag szőnyegen keresztüllépkedve a dolgozószobájába vezető fusamához lépett, félrehúzta, majd az asztal elé telepedett, hagyva, hogy a félrehúzott ajtón át szabadon áramoljon a levegő, majd maga elé vett egy papírtekercset, amin csupán most száradt meg a festék. A tekercs szerint a határ menti falvak heimin családjainak kötelessége legalább első fiúgyermeküket katonának nevelniük, valamint minden fiúnak megtanítani a bambuszlándzsa használatát. Cserébe ezen falvak lakói mentesülnek az adófizetés kötelezettsége alól.

Nukita némán bólintott, majd összetekerte az iratot és egy üreges fahengerbe helyezte, majd rátette a tetejét, és a nyílást egy előre megolvasztott tálka viasszal lezárta.

Alapvetően nem biztosították ennyire a leveleket, de ez hivatalos okmánynak minősült, és jó lett volna, ha még jó pár évig kibírja. Egy kiadós zápor viszont nem használ sem a papír anyagának, sem a rajta lévő festéknek, így védeni kell.

A fatokkal a kezében felállt, majd az egyetlen olyan beltéri ajtóhoz lépett, amit fából készült. Ez az ajtó valójában a lakosztályába vezető ajtó volt, és mindig állt előtte két katona, arra az esetre ha bármire szüksége lenne, tekintve, hogy nem volt különösebben oda azért, hogy a szolgák folyamatosan körülötte legyeskedjenek. A lakosztályában éppen ezért többnyire egyedül volt, kivéve, mikor ő maga hívatott szolgákért.

Az ajtó előtt most is ott állt a két fegyveres, akik láttán rögtön felé fordultak és meghajoltak. Ismerte már őket, hiszen a ház, vagy ahogy azt előszeretettel, és Nukita szerint kissé fellengzősen mondják, palota őrsége ugyanazokból a jól megválogatott szamurájokból állt. Izumi volt a legfiatalabb közöttük, egy alig tizenhét éves, és feltűnően csinos lány. Az apja döntésére került be az őrségbe, de persze ha valaki a testőrség parancsnokának a lánya, ilyesmi megtörténhet. Nukita odaszólt neki, két kézzel átnyújtva a lezárt hengert.

- Izumi szan, kérem, intézkedjen, hogy ezt a levél eljusson Tcubai no Tanaka szamához.

- Hai, Nukita szenszei – bólintott a szamuráj-kó lehajtott fejjel, és ugyancsak két kézzel átvéve az üzenetet hátralépett, és lesietett a lépcsőkön.

- Ilyen csodálatos hanggal könnyű lesz neki férjet találni, még akkor is, ha az adott szamuráj netalán vak lenne – gondolta futólag Vakamori. - Vajon az apja mikor házasítja ki? Már megfelelő korban van – folytatta a gondolatot a lány után bámulva, azután rájött, hogy a kiházasítás aligha fog Izumi akarata ellenére megtörténni. A szamuráj-kó képzés azzal is együtt jár, hogy a harcos jóval nyakasabb lesz a szokásos nőknél. Persze, egy szamuráj esetében ez nem mindig probléma, de az asszonynépségnél nem mindig kívánatos. Persze, ettől még a kötelesség az kötelesség, és ez utóbbit viszont értik. Így aztán nem annyira ritka körükben sem a házasság, de persze a probléma az újdonsült férj nyakába zuhan. Természetesen vannak előnyei is a dolognak, például nem annyira érzékenyek a veszteségekre, és akár még a harcmezőre is elkísérhetik urukat.

- Már előre félek, Reikére milyen hatással volt a képzés. Addig is nyakas lány volt, de hogy az utóbbi hat évben mi lett belőle… - tűnődött el, arra alapozva, hogy a havi egyszeri levélváltás nem kifejezetten elégséges ennek eldöntésére. Még azt sem igazán tudja, hogy is érintette húgát szüleik és testvéreik elvesztése. Reikére persze nagy szüksége lett volna a Miuszeng pusztulása utáni időkben, de nagyapja kívánsága volt, hogy odafenn, északon tanuljon, az Okeszima családnál, ahonnét az ő anyja származott. Vakamori pedig nem másította meg nagyapja döntését, bár azt nem látta be, miféle előnyökkel járhat az, hogy Reike nem itthon tanulja meg, amit meg kell tanulnia. Szerencsére a legutóbbi levele szerint már egy ideje a hazautazását tervezgeti, csak megvárja az utazásra alkalmas időt.

Egy furcsa gondolat öltött testet a fejében, nem is annyira a testvérével kapcsolatban, inkább Izumi szannal.

Lehet, hogy más oka is volt Kimazu szannak azzal, hogy a testőrségbe választotta a lányát, nem csak a büszkesége? Lehet, hogy az ő figyelmét kívánja felhívni a lányra?

Gondolataiba merülve lépett vissza lakosztályába, felizzítva a parázstartókat, majd a sötétben parázsló vörös szemek csekély fényénél belépett a hálóhelységbe, levette ruháit, és leült a gyékényére. A hátsó szándék gondolatának érdekessége jópár percnyi merengésre késztette, majd arra jutva, hogy a pontos szándék megfejtéséhez jelenleg úgysem jut közelebb, lefeküdt fekhelyére, és lassan álomba szenderült.

Pontszám:

 

 

4 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Nukita - A Csoan dinasztia 473. éve, tavasz

Kellemes, hajnali eső utáni tavaszi nap volt. A nap már felszárította a kevéske eső nagyját, csupán a növények levelein csillant meg egy-egy parányi vízcsepp, a szomjas talaj gyorsan magába szívta az éltető nedvességet. Az út viszont még mindig kissé nedves volt, a lovak csüdje szürkéllett is a sártól, mindez azonban a lovasokat nem zavarta különösebben. Az ég vakító kékje, a lassan emelkedő nap aranyló sárgája, és a párt kereső énekesmadarak énekkavalkádjának zsongító hangja igazán csodás élményt nyújtottak bárki szerencsésnek, legyen az heimin, vagy nemes. A hegyek csúcsai körül, a dúsan zöldellő fák lombjai felett fodrozódó parányi felhők, és a csúcsok között átívelő szivárvány olyan festői látványt nyújtott, hogy azt haikuba illett volna foglalni, vagy megfesteni az örökkévalóságnak.

Nukita no Vakamori, avagy ahogy az utóbbi öt évben mindenki szólítja, Nukita ellenben unatkozott, és per pillanat egyetlen haikut sem tudott kiötleni a látvány visszaadására. Sőt, valójában alig vette észre. Persze, nem azért, mintha a természet nem nyűgözte volna le, de mégsem tudta igazán élvezni a dolgot, tekintve, hogy tanácsadója folyamatosan hozakodott elő újabb, és újabb problémákkal, amelyek azonnal a dicső szenszei szakértelmét kívánják.

- Hiába találtam ki ezt a vadászatot, a probléma valódi okán nem segít – merengett el szótlanul, miközben Onoi egy újabb határ menti járvány kitöréséről számolt be.

Alapvetően azért jött a vadászat ötletével ezen a szép napon, mert az utóbbi időben számos eltűnéses eset fordult elő, és utána akart járni, hogy vajon tényleg a vadak e a hibásak. Egyértelműbben kellemesebb időtöltésnek ígérkezett a természetbe való kilovaglás, még ha nem is csupán a látvány kedvéért, mint egy dolgozószobában ülni, és teázgatni.

Nem mintha talált volna lőnivaló vadat, vagy bármi nyomát az eltűnések emberi hátterének, bár ezt tanácsadója enyhén idegesítő csivitelése sem tette egyszerűbbé. Nem mintha feleslegesen beszélt volna annyit. De még a szükséges minimummal is egész úton volt mit megbeszélni.

A határ mentén rendszeresen ki-kitörő járványokkal egyszerűen nem lehetett mit kezdeni, orvosok nem találtak rá ellenszert. Nem is tudtak volna, hiszen majd mind az onik, a démonok műve volt. Tulajdonképpen csakis a papok és szerzetesek olthatatlan buzgalmának köszönhette, hogy a határ menti erődfalvakat egyáltalán még lakják.

- Onoi-szenszei, a járványt a szokványos módon kell kezelni. Értesítjük a hozzájuk legközelebb eső kolostort, és a szerzetesek segítségével a kamik oltalmát kérjük. És persze a falu megkapja a szokásos tíz lándzsást védelmül.

A lándzsások kivezénylése a betegség miatt meggyengült falvakba már Nukita saját gondolata volt, három éve vezette be, mikor észrevette a mintát a Ködtartomány felől érkező portyákban. Érdekes módon mindig röviddel egy járvány kitörése után érkeztek, és a legyengült favakban élő katonákat könnyedén, és teljesen elpusztították, a falu nagyjával együtt. Mióta a lándzsások kivezénylése rendszerbe lépett, A Nukita földek határ menti sávjában jelentősen megnőtt a lélekszám. Ami persze még így is a stagnálással ért fel. Azon falvak élettartama, melyek őrtornyából gyakorlatilag látni lehet a Ködtartományok határát, meglehetősen csekély. Nukita no Miszugen, a nagyapja óta, aki megállapította birtokának határait, és kijelölte a Ködtartományok menti három erődfalu helyét, eddig majd tucatnyi alkalommal pusztult el jóformán teljesen. És a későbbiekben meglapított két másik falu, Oócsi és Woteg sem jeleskedett a túlélésben, volt rá példa, hogy a falvak teljes lakossága kipusztult. Csaknem úgy, mint ahogy Miuszengé is, a Nukita tartomány eddigi központjáé, amely öt éve lett porrá, a család jelentős hányadával együtt.

- Lehet, hogy ennek az öt falunak kiváltságlevelet kellene adnom, valami felmentést az adófizetés alól. A határ menti falvak termőföldje amúgy sem túl dúsan termő, a talaj is sziklás. A három bányászfalu úgyis a határtól távolabb fekszik, annyira nyugaton már nem szabad a föld alá menni, ki tudja, miféle szörnyűséget szabadítanánk magunkra. Lehet, hogy katonafalvakká kellene tennem őket, a lakosság jelentős hányada úgyis jobbára ezt csinálja.

Avarzörgés riasztotta fel gondolataiból. Eddig ölében pihenő íját azonnal célra tartotta, de szinte rögtön le is engedte, mikor rájött, hogy csak egy fácán az.

Nem apróvadat akart lőni, hanem olyasmit, ami veszedelmes lehet a fegyvertelen emberekre. Nem mintha ezt két testőre szorgalmazta volna, de beleszólásuk nem volt az ügybe. Végül is ő a családfő.

Ellenben kezdett csalódottá válni. Már közel négy órája ült a lovon, de nem talált semmi lelövésre méltót. És neki még könnyű dolga is volt, hiszen ő gyerekkora óta tud lovagolni, de Onoi még most sem tud, ráadásul meglehetősen idegenkedik a jószágtól. Nem is csoda, Onoi tősgyökeres Felhőtartománybéli, nem úgy, mint az ő családja, hiszen nagyapja az Északi Tartományokból érkezett, magával hozva szokásait, és jó pár lovat.

A testőrök már jóval kényelmesebben ülték meg a hátasaikat, nem véletlenül. Mivel nagyapja ismerte a lovas harcmodorban rejlő lehetőségeket, minden nemesi származású harcos körében kötelezővé tette ennek elsajátítását, sőt, még a heiminek közül kikerülő parasztkatonáknak is javasolta a lovakkal való megismerkedést. Még arra is volt példa, hogy a kiemelkedő szolgálatot nyújtó katonáknak lovat ajándékozott. Ez persze adott némi előnyt számára, aminek köszönhetően a Határtartományok egyik legerősebb, és legnagyobb birtokát építhette ki.

Persze, a gyors, és erőszakos haláltól ez nem védte meg sem őt, sem közvetlen családja jó részét. Csupán Vakamori, és húga, Reike élte túl. A lány azért, mert nagyapja rokonságánál tartózkodott látogatóban, jómaga viszont csupán a véletlen szeszélyének, és jópár katonája önfeláldozásának köszönhetően.

Máig visszatérő rémálmai vannak arról az éjszakáról.

Egy tisztásra kiérvén megállította lovát, és hátrapillantott kísérőire. A két testőr semmi jelét nem mutatta, hogy kényelmetlenül éreznék magukat, Onoi viszont kelletlenül fészkelődött, és időnként ideges pillantást vetett a lábai közt mozgolódó állatra.

Ugyan ezt soha nem ismerte volna be, de északi származásúként mindig is mulattatta mások gyanakvó pillantásai a lovak felé. A kényszeres elhatárolódást ellenben nem értette, hiszen a hadászat egyik legnagyszerűbb eszközei e csodás négylábúak, és nem tudta megérteni, mások ezt hogy nem látják.

- Visszamegyünk Jamiszavába. Ma a kamik nyilvánvalóan úgy döntöttek, hogy ne pusztuljon el egyetlen fenevad sem – mondta, majd megfordította lovát, és elindult visszafelé az erdei ösvényen, egy kis kitérővel a tisztás szélén álló sziklaoromra, ahonnét csodás kilátás nyílt az Ijacúra, valamint a nem is olyan kicsiny szigetre, amelyen a virágzó Jamiszava terült el. Amikor csak erre járt, mindig megállt ennél a pontnál, hiszen a tájkép festői volta nem hagyta idegenül. Érezte, hogy egy megfelelő pillanatban a látvány tökéletes lesz, mindezidáig viszont nem sikerült megragadnia. Persze, a tökéletes pillanatot nem lehet siettetni, türelmesen ki kell várni.

Az ösvény, melyen kora reggel elindultak, Jamiszavát és Ostit kötötte össze, vagyis átvezetett a Kósó hegyen. De nem csupán a városra nyíló látvány miatt választotta ezt az útvonalat, hiszen az utóbbi időben több magányos utazónak veszett nyoma errefelé, és csupán a maradványaikra bukkantak rá napokkal később. Nukita gyanította, bár bizonyítéka nem volt, hogy nem a vadállatok a hibásak az eltűnésekben, hanem egy, a Kósó hegyen élő őshonos törzs a felelős, esetleg egy oni, ami valahogy átszökött a határon. Persze, ezt nem oszthatta meg testőreivel, hiszen akkor hosszas, ám udvarias rábeszélés vette volna kezdetét, hogy a nagyúr bizony ne próbáljon meg a vad törzsek nyomára bukkanni és démonokkal csatázni, főként nem egy öregember, és mindössze két katona társaságában.

Persze, hiba lenne azt hinni, hogy Onoi nem képes megvédeni magát. Nem csupán tudós fő, a Felhőtartományokban a mágia tudományát is elsajátította, nem is akárhogyan, hiszen a shugenják iskolájának egyik mestere. Persze, ettől még nem lesz jó lovas, amit alaposan feltört ülepe alighanem tanúsítani is fog.

- Ilyesmire még egyszer aligha fogom rábeszélni – merengett magában, miközben a hegyről nyíló panorámában gyönyörködött.

Látni lehetett a nemrég felépült házát, ami a maga két emeletével jócskán a többi épület fölé magasodott. Ismételten eltűnődött azon, hogy vajon minek neki ekkora épület, hiszen egyedül él benne, de a klánja felett érzett büszkeség nem engedte neki, hogy ennél szerényebbet építtessen. Más kérdés, hogy a szobák jó részében még csak nem is járt, nemhogy használná.

Rálátás nyílt a megacélozott kapukra a hidak végében, a kikötőben könnyedén himbálózó hajókra, sőt, még a ménesnek fenntartott szomszédos szigetre is. Viszont ameddig a szem ellátott, semmilyen más lakott települést nem lehetett észrevenni, kivéve a távolban feltűnő Ocsát. Más tartományokból érkezőket alighanem meglepett ez a látkép, hiszen a Császárság más tájain lépten-nyomon kis lélekszámú falvakra lehetett bukkanni.

Itt nem, hiszen a vidék nem kedvezett a kis lélekszámú, és ezáltal védtelen településeknek. Itt a nagyobb népességű, ritkásabb települések virágzottak, és Jamiszava ilyen tekintetben egyértelműen a legnagyobbnak minősült a maga ezer fős népességével, a helyi települések mellett már-már városnak volt nevezhető.

Persze nem volt ez mindig így. Öt évvel ezelőtt, mikor Nukita kiválasztotta a birtok új székhelyét, még nem vlt nagyobb, mint bármely más falu a vidéken, és semmivel sem különb, már persze a ménest leszámítva, hiszen annak helyét még a nagyapja választotta ki.

Pár percnyi merengés után visszaléptette lovát, egy négyéves pej kancát, és elindult hazafelé az ösvényen, íját pedig az északi szokásoknak megfelelően a ló nyergének oldalán függő tegezbe csúsztatta.

- Az ügyintézés így, hogy minden közvetlenül hozzám fut be, túl sok időt vesz igénybe, ráadásul azzal fenyeget, hogy ha képtelen lennék ellátni a feladataimat, lebénulna az élet – merengett, oda sem figyelve, merre viszi a lova. Okos állat, úgyis hazamegy, anélkül is, ha külön figyelne rá. – Az nem elég, hogy a falvak belügyeit a falufőnök intézi, túl sok problémával jönnek elém.

A problémán tűnődött még egy darabig, miközben egy mozdulattal elhallgattatta Onoit. Egy kis csend mindenkinek jól jön.

- Négy kormányzót nevezek ki – mondta végül fennhangon, nem egyenesen a tanácsadónak, csak úgy maga elé, úgyis érteni fogja.

- A nyugati határmenti falvak és területeinek igazgatása Tcubai no Tanaka szama alá fog tartozni. Úgyis több évtizedes múlttal bír a Ködtartományok különféle rémségeinek visszaverésében, és mióta Batucsi az ő kezében van, egyszer sem szenvedett komoly károkat a falu.

Pár pillanatnyi tűnődés után folytatja, kezét ősi örökségén, katanája markolatán nyugtatva.

- A Kaisujó és az Osi között elterülő földek, beleértve Koike szigetét is, legyenek Róno no Kiki úrnő keze alatt. Ocsa mindig is a nagynéném keze alatt virágzott, és úgy tudom, legidősebb fia, Iszegi szan nemrég költözött Koikébe, hogy közelebb legyen Zaszama lányához. Ellenvetés?

Pillantott kérdőleg a shugenjára, aki egy pillanatra elgondolkodott, majd válaszolt.

- Iie, Nukita szenszei. Viszont azt nem tudom, hogy Tanaka szama mit fog erről gondolni. Sosem volt híve annak, hogy egy asszony kezébe ilyen hatalmat adjanak. Nem érti, hogy a Hullámtartományokban hogyan lehetséges az ilyesmi.

- Ami azt illeti, ilyesfajta női vezetésre van példa az Északi Tartományokban is, bár odafent ki kell érdemelni, csatában, és furfangban egyaránt. Más kérdés, hogy ha férjük lesz, az veszi át tőlük a vezető szerepet. Ha jól tudom, a Hullámtartományokban ettől még nem veszti el a nő a hatalmát – tűnődött csendesen a nemes, majd megrázta a fejét.

- Attól nem tartok, hogy Kiki úrnő megházasodik. Mióta megözvegyült, rá sem nézett szinte férfiemberre. Ha meg mégis... nos, ez nem birtokjog, jóval inkább hivatali pozíció.

Onoi egyetértőleg bólintott, finom mosollyal a szája szélén.

- Bölcs vagy, uram. Ha hivatali pozícióként kezeljük, valóban könnyebben változtathatunk a felálláson.

- Pontosan. És ha valamelyikük túl mohó lenne, könnyedén félreállíthatjuk. Ami a harmadik területet illeti, a Kaisujó és az Aka Ijacú köztit, az legyen Damoi no Szanó szama gondja. Jól ért a kereskedelemhez, családjának van bankháza még a Császárvárosban is. Az a terület áll a legszorosabb kapcsolatban a Naptartománnyal. Hasznos lehet a hozzáértése.

Halványan elmosolyodott. Az éltes öregemberben még mindig buzog az energia, és ennek a megtiszteltetésnek a hatására alighanem körbeugrálja a kertjét Umiszikében. Persze, csak akkor, ha nem látja senki.

- A negyedik kormányzói terület az Osi és az Aka Ijacó között terül majd el. Ide Kabu no Deszama lenne a legjobb választás.

- Ha szabad megkérdeznem, miért pont Deszama szama? – Kérdezte meg Onoi a pillanatnyi szünetet kihasználva.

Nukita lenézett a lova előtti talajra, amit ide úton már jó alaposan megbolygattak a lovak patái, majd végigsimított befont haján.

- Mivel Deszama szama a Hullámtartományokból érkezett. A tengerhez legközelebbi terület irányítója jó, ha ismeri azokat, akikkel jó esetben üzletelni fog. És ő a szülőtartománya felől érkező mindenféle híresztelések ellenére is talpig becsületes szamuráj. Bár lehet, hogy ezért is jött el onnét. – Tette hozzá megjegyzésképpen.

Egy ideig némán léptették tovább lovaikat, és Nukita kezdett rátalálni arra a nyugalomra, amit egy ideje bizony nélkülözni kényszerült. A hatalom felelősséggel jár, ez utóbbi pedig problémás nappalokkal, és alkalmanként álmatlan éjszakákkal.

- Bizony, olykor könnyebb lehet egyszerű heiminként élni, és a földeken dolgozni. Sokkal kisebb a hibás döntések súlya. Esetleg gyenge lesz a termés pár rizstáblán, és meg kell húzni a nadrágszíjat, de semmi komolyabb.

Mormolta maga elé elgondolkodva szemlélve a virágokat bontó fák friss hajtásait, majd elűzve a hozzá nem illő gondolatot elméjéből, átadta magát a meditatív semmire nem gondolás élvezetének, miközben Onoi az okirat megszövegezésén, és minnél gyorsabb célba juttatásán törte a fejét.

Pontszám:

 

 

4 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

A fonott kúpkalapon nem álltak meg az esőcseppek, ám peremén egy pillanatra elidőztek, mielőtt lehullottak volna a többiek után, elkeveredve a gazdag földdel.
Hatara hajnalban ment le a folyóhoz, hogy halat fogjon. Bizonyára azért nem tért még vissza, mert nem szándékszik már többet megállni ilyen okból. Akkor jön majd vissza, ha elég halat fogott. Még három nap járásra van a falu, ahová tartanak, és amely fölött ott áll a Nukita család palotája. Addig elégnek kell lennie az élelemnek, amit magukkal visznek.

Aoki csendben ült. Az este kimosott ruhákat még sikerült azelőtt elpakolnia, mielőtt az eső nekikezdett volna, hogy könnyeivel átnedvesítse a tájat. A lány csendesen ült egymagában a csomagok mellett. Nem volt éhes. Eljövendő életén töprengett, a szolgálaton, melyet azzal vállalt, hogy bátyjával tartott ezen az úton. Szülei, és testvérei most házuk békéjében ülnek, s talán nagytiszteletű atyja éppen mesél. Vajon látja még őket életükben? Vagy csak akkor érzi majd jóságos érintésüket, ha szellemként jönnek el hozzá?

A kanyarban egy ember tűnt fel. Páncélt hordott, nemesi öltözete megkopott, és láthatóan fáradt volt a gyaloglástól. Oldalán díszes katana hirdette származását, mégis, oly szánandónak tűnt, mint a legszegényebb sorsú vándorok. Aoki követte tekintetével, ahogy egyre közeledett, végül megállt. Pillantását a lányra emelte, és ha csak egy pillanatra is, de sikerült a szemébe néznie. Aoki szíve nagyot dobbant, és azonnal a földre nézett. Tiszteletlenség volna tőle a szemébe néznie, bárki legyen is a szánandó sorsú férfiú, a lány nem tudta eldönteni mennyi tiszteletet érdemel, így inkább választotta az alázatot.
A férfi nem mozdult. És Aoki félve felpillantott rá. Nem nézett az arcába, nem kereste a tekintetét, de felnézett, hogy láthassa, mit tesz. Csak állt, és a lányt figyelte szótlanul. Hosszúnak tűnt ez a néhány pillanat, mely úgy fagyott bele a csendbe, mintha örökkévalósággá kívánna válni a szellemek által. 
Aoki felemelte az ölében szorongatott csészényi rizst, melyhez hozzá sem nyúlt még, és a férfi felé nyújtotta.
Az leereszkedett a lányhoz, és az étel után nyúlt. 
- A nevem Narate no Ukiraje. Köszönöm a kedvességét, kisasszony.
- Örömömre szolgál uram. – felelte halkan.
Nem mert kérdezni. A férfi nyilvánvalóan nemes. Szamuráj. Útja talán a halálba viszi. Elveszíthette urát, és már csak a bosszú tartja életben. Esetleg hosszú küldetésben jár. Bár akkor jobban vigyázna öltözékére. Nem kérdezte. Nem lett volna illendő.
Szíve szinte mosolygott, ahogy figyelte a rizs fogyását. De arcára nem ülhettek ki az érzelmek. Nem nézett fel, csak csendben várakozott, míg Narate szan végzett az étellel. Amikor visszanyújtotta a kis úti csészét, elvette, és a köszönetre maga is meghajtotta a fejét. Aoki nem volt éhes. Igaz, hogy ha nem jön az idegen megette volna az ételt, hogy kárba ne vesszen. De nem bánta, hogy volt kinek odaadnia.
- Hálás vagyok önnek, kisasszony.
Aoki kissé meghajolt. Bárki is az úton lévő férfi nem sok kedvességben lehetett része mostanában.
- Ha esetleg a segítségére lehetek bármiben…
A lány felpillantott. Ukiraje a csomagokat nézte, és a lovat. Nyilván azon gondolkodott, egyedül utazik-e, s ha nem, hol lehet a kísérője.
- Köszönöm figyelmességét, Narate szan. Hálás vagyok figyelmességért.
De nem, nem szorulok segítségre – gondolta hozzá. Kimondania azonban nem kellett. A férfi számára egyértelmű volt a válasz hangneméből. A tiszteletteljes visszautasítás sokkal rövidebb választ igényelt, mintha elfogadta volna a felajánlott segítséget. Most már bizonyos volt benne, hogy az idegen urát vesztett szamuráj. 
Ukiraje nem állt fel azonnal. A lány arcát nézte és a lesütött pillákat. Vajon férjnél van? Ha nem, szívesen vele töltené az éjjelt. Régen volt, hogy utoljára asszony érintette meg. Aztán felállt, és meghajtotta a fejét. Tovább kell mennie. 
- Köszönök mindent kisasszony. A szíve nemessége fényt hozott az esős napba.
- A kamik kísérjék lépteit nagyuram!- hajtotta meg a fejét Aoki.
Csendben várt, amíg a férfi továbbment, és csak lopva pillantott utána. Figyelte büszke tartását, határozott lépteit, míg el nem tűnt a domb mögött az úton.
Aztán figyelme visszafordult az üres csésze felé. El kell pakolnia mindent, mire bátyja visszatér.

Pontszám:

 

 

5 (3)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Íjhúr rezdült finoman a szerzetes sárgult bőrű ujjai alatt. Lágy hangja szárnyra kelt, és hamar elenyészett a levegőben. Örömhírt vitt, mely felkelti a kamik figyelmét, és távol tartja a gonosz démonokat.
Egy gyermek lesett ki a szomszédos ház fala mögül, még ifjú volt, ötödik évét nemrég tölthette be, haja feje búbján összefogva, nem lehetett megmondani róla, fiú-e vagy leány. Egy kéz nyúlt érte, és húzta el a ház mögé, bizonyosan dorgálást kapott kíváncsiságáért. 

A lány csak szeme sarkából látta az eseményeket. Szótlanul haladt a ló mellett, mit bátyja vezetett, sötét szőrű jó hátas állat, a rá erősített utazó felszerelés mindenkinek elárulta, gazdái hosszú úton vannak. Csupán áthaladtak a falun, hosszú útjuknak még csak állomása sem lehetett e kellemes hely, és mivel a nap már túlhaladt útjának háromnegyedén, tovább utazásuk azt mutatta, sietős számukra célt érni.
Az egyszerű mobakama megvédte ruháját, bár az út porát nem leplezte. Bátyja szótlanul haladt, és mert nem szólt, Aoki is hallgatott. Fonott kalapja alatt csak félve pillantott a házakra. A szerzetes nem fordult felé, a harait mormolta, a tisztító imát. A ház előtt meglebbentek az ujigamit, a védő szellemet hívó imaszalagok. Hamarosan megszületik a gyermek.
Aoki mély lélegzetet vett. Lassan fújta ki, óvatosan, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Talán egyszer ő is gyermeket szül egy dicső férfinek, nagyrabecsült, tiszteletreméltó ember lesz, ki tisztelettel bánik maj vele, és akit az egész falu kiváló emberként ismer. Ő pedig boldog alázattal fogja karjába gyermekét. Lehet-e asszonynak szentebb szolgálata családja boldogságánál?

Elhagyták az utolsó házat. Bár remélte, nem hallotta meg az újszülött sírását. Csupán magában kívánta, hogy megbecsült, hosszú élete legyen. Noha már felnőttnek számított, még emlékezett gyermeknevére, Szei… apja nevezte el. De amikor gyermekkorának vége lett új nevet kapott, ahogy az mindenkinél ildomos. Az óta nem szólította így senki. Csak olykor éjjelente hallotta a szél suttogásában odakint, és úgy gondolta ősi lelkek hangja lehetett. 

Hosszan kígyózott a csillogó folyó a dombon túl, látszott az útról, melyen haladtak. A tavaszi napfény ereje már csökkent, lassan közeledett az alkony. A távolban sötétlő erdő sávja látszott, Aoki nem volt biztos benne, hogy bátyja idekint, vagy odabent készít majd tábort éjszakára. Ő maga jobban örült volna a szabad égnek, a fák közt a sötétben olykor gyermekkori vad mesék jutottak eszébe, melyeket kislányként hallgatott nagy figyelemmel. Holt lelkek, kik szentjánosbogárként bolyonganak az éjben, valahogy a család biztonságos fészkében ezek olyan csodának tűntek, melyet örömmel figyelt, táncukat, útjukat szemlélve elképzelte, kik lehettek, hogyan éltek. De az erdőben vad oniktól tartott, démonoktól, embergyűlölő szellemektől, kiktől nem tudja megvédeni őket sem ereklye, sem talizmán, sem őseik lelke. Nem a haláltól félt, csupán attól, hogy nem ér útja végére, és szégyent hoz majd családja nevére.
-Megállunk. – mondta Hatara, határozott hangja biztosan meghártálásra késztetett minden arra ólálkodó oni-t. Aoki a folyó felé nézett.

Arany hullámok
Mindent fényben tükröztök -
De a mély sötét

Összerezzent. Már nyúlt is a fonott kosárért. Ideje, hogy ételt készítsen Hatarának. Szótlanul tette a dolgát, ahogyan testvére is. Milyen messze lehetnek? Szerette volna megkérdezni, de mégsem tette. Bátyja tán még oktalan panasznak vélné, a hosszú út elleni tiltakozásnak. 
Nagyapja esküt tett a Nukita családnak, hogy vérével oltalmazza, és szolgálja házát. Most, hogy nagybátyja dicső halált halt a nemes család oldalán Hatarára hárult a feladat, hogy tovább szolgálja őket. A nagyúr bizonnyal katonái közé fogadja majd, és testvére megbecsülést szerez családjuk nevének. Ő pedig szolgáló lesz a palotában, ha a kamik megsegítik. 

Pontszám:

 

 

4,7 (3)

Jelentkezz be a szavazáshoz!